Tenth Chapter

 Sziasztok! Nagy nehezen, de elkészült a tizedik része is a blognak. Sajnálom, hogy eddig tartott. Bevallom, egy kicsit bizonytalan vagyok a bloggal kapcsolatban, nem kapok tőletek visszajelzéseket, és így nem tudom, mennyi értelme van még ezt folytatni. Remélem tetszeni fog nektek ez a rövidke firkálmány. :) 

Jó olvasást! :)

-  Őszintén, mit kerestél ott?

Tegnap valami csoda folytán sikerült kiszabadulnom a rabságból. A helyszín, a történtek, a személyek mind nagyon valóságosak voltak, de mégis, amikor a sikítástól csukott szemeimet kinyitottam, az egész eltűnt, és az autóban találtam magam egy erdő mellett leparkolva. Elmémet megzavarták a történtek, ugyanis a karmolás ott éktelenkedett a vállamon, és a kezemen is ott folyt a vérem.

Most pedig egy gyorsétteremben ültem Braddel, és próbáltunk rájönni, hogy mi történik velem. Igazából én próbáltam rájönni, ő tudta az elejétől kezdve. Úgy éreztem el kell mondanom valakinek, és csak ő jöhetett szóba ilyen téren. Ő volt itt az egyetlen, aki barátkozni próbált velem, bár eleinte megijesztett a törődése, és az erőszakoskodása.

Elmeséltem neki mindent, hogy milyen normális volt az életem, amikor apával voltam, és azt, hogy amióta idejöttem már nem is ismerem a normális szó jelentését.

Beszéltem neki a költözésről, arról, hogy miket mondott nekem apa az nap, és hogy miről beszélt nekem anya.

"Azt mondják, aki ide költözik, nem hagyja el Beacon területét, és nem azért, mert nem akar innen lelépni." – említett meg ekkor egy aranyköpést.

-  Hahó! Ad? - egy sült krumplit húzott el az orrom előtt, amire a hasam megszólalt helyettem. - Mióta nem ettél te lány?

-  Eszek, rendesen. Ne aggódj már ennyit. Megijesztesz. - sütöttem le a szemeimet.

-  Sajnálom, ha ijesztő vagyok. Szeretném, ha ennél. Nem akarok feleslegesen fizetni.

Vágtam egy darabot a palacsintámból, és a számba vettem.

-  Nos? Mit kerestél ott? – törte meg a csendet újra. Először nem tudtam, hogy mire érti, de másodpercek alatt újra magam előtt láttam azt az estét.

-  Nem tudom. - nyeltem le a falatot. - Én  csak kocsikáztam, és ki akartam szellőztetni a fejemet, eltévedtem, ott volt az a bár, és bementem segítséget kérni. – hadartam el neki újra ugyanazokat a szavakat.

-  Szerencséd volt. Fáj még? - bökött a fejével a vállam irányába.

-  Egy kicsit ég, de már jobb.

Apró mosoly kúszott az arcomra, Brad miatt. Örültem annak, hogy itt van velem, hogy törődik velem, és próbál segíteni. Be kell vallanom, hogy jól éreztem magam a társaságában. Nem sokat beszéltünk, és ha meg is tettük, csak a látomásaim, és a tegnap történtek jöttek szóba, nem bókolt, nem próbált flörtölni velem, és nem is baj. Volt benne valami, ami vonzott benne, és én nem akartam, hogy ez a vonzás bármikor is elmúljon.

*             *             *               *

-  Jobb lenne, ha felvennéd anyukádnak a telefont. - szólalt meg .- És felejtsd el, hogy te fogsz vezetni.

A parkolóban sétáltunk az autóm felé. A kulcsokat kerestem a táskámban, ő pedig elállta az utamat, és a kulcsokat követelte.

-  Nem fogom felvenni. Nem akarom hallgatni, ahogy eljátssza a kétségbeesett anyukát, aki sír a telefonba. – forgattam meg a szemeimet ahogy elképzeltem a jelenetet. Nagyon szeretem anyut, de a vak is látja, hogy csak megjátssza az aggodalmat.

-  Ha gondolod, kimagyarázlak. –Brad vállat vont, én pedig meglepetten kaptam fel a fejemet kijelentésére.

-  Tessék? Hogy akarsz te kimagyarázni? – kérdeztem hitetlenül.

-  Figyelj. Közel egy napra tűntél el. Szerinted elhinné a te sztoridat? Ha el is hinné, tuti visszaküldene apádhoz.

-  Ez esetben én fogom kimagyarázni magam.

-  Nem érted Ad. Nem érted a dolgok lényegét. Nem véletlenül játszódnak le azok a jelenetek, a fejedben. Valamit üzenni akarnak neked.

-  Nem beszélhetnénk ezt meg mondjuk..holnap?

-  Szállj be, és kérem a kulcsokat! - egy sóhaj hagyta el a száját, de megadta magát.

Nem akartam ezzel terhelni magam. Fáradt voltam, úgy éreztem, mindenem ólomból van. Szükségem volt egy kis alvásra, mielőtt a dolgok közepébe vágunk. Tényleg szeretném tudni, hogy mi történik velem, de így semmilyen információt nem fogadna be az agyam.

Pár perc néma autózás után Brad felhajtott a kocsifelhajtóra, és leparkolt a garázsunk előtt. Ideges voltam anya miatt, és amiatt, hogy Brad mit akar neki mondani. Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. A tenyerem izzadt és éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a kelleténél.

-  Ne idegeskedj már. - szólalt meg a "megmentőm" halál nyugodt hangon.

-  Neked kéne idegeskedned, nem nekem. – förmedtem rá.

-  Csak itt vagyok ilyen kemény legény. Anyukád előtt majd elkezdek dadogni és össze-vissza beszélni.  

A fejem szinte magától fordult felé, szemeimmel a szemkontaktust kerestem.

-  Ezt nem mondod komolyan! – csaptam a műszerfalra hisztérikusan. – Nekem végem van Brad!

-  Ajj gyere már Ad! – kinyitotta az ajtót, és fél lábbal már kint volt az autóból amikor visszafordult felém. – Észrevetted már, hogy a nevünk mennyire jó összhangban van? Ad-Brad, Brad-Ad. – elkuncogta magát, rám kacsintott, és becsapta az ajtót, én pedig ott ültem, vigyorral az arcomon, és a szavait ismételtem magamban.

Ekkor hirtelen kopogtattak az anyósülés felőli üvegen, ezzel visszahozva engem a valóságba, majd kinyílt nekem az ajtó, és egy erős kéz nyúlt felém, hogy kisegítsen. Egy biztató mosollyal találtam szembe magam, és ó az a mosoly. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ki vagyok, hol vagyok, és..Ad fogd be!

A bejárati ajtó felé sétáltunk, Brad csengetett, az ajtó másodperceken belül kinyílt, és anya aggódó tekintetét tárta ki elénk.

-  Hála Istennek! Jól vagy drágám? - ölelt meg azonnal, nem törődve a mellettem álló fiúval.

-  Igen anya, jól vagyok. Sajnálom, hogy így eltűntem. - mondtam ki remegő hangon a szavakat.

-  És ő ki? - mérte fel tetőtől talpig Bradet.

-  Brad vagyok, Adolfine barátja. - nyújtotta anya felé a kezét barátságosan. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig  távol volt Adolfine. Muszáj volt egy kicsit több időt eltöltenem vele iskolán kívül, hogy jobban megismerjem.

-  Örülök, hogy épségben hazahoztad, de jobban örülnék, ha először velem beszélnéd meg, ha el akarod vinni valahová a lányomat.

Csodálkoztam anya kedvességén, és nyugodtságán. Azt hittem, hogy zengeni fog tőle a ház, és egy hónap szobafogságot fog adni, vagy az lesz a büntetésem, hogy ő fog iskolába vinni reggel, és hozni délután, de nem. Nyugodt volt.

-  Igen asszonyom, így lesz. - bólintott jó fiúsan Brad. - Most viszont mennem kell.  - köszönt anyának, majd egy puszit nyomott az arcomra, ami annyira váratlanul ért, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és oldalra dőltem. - Viszlát!

-  Szervusz Brad. - intett anya fülig érő mosollyal az arcán.

Amint a barna hajú szép fiú halló távolságon kívülre került, anya belém karolt, és átlépve a küszöböt, feltette azt a kérdést, ami eddig nyomasztotta.

-  Miért nem mondtad, hogy barátod van?