Eleventh Chapter

 Halihó olvasók! :) Késve, de megérkezett a tizenegyedik része a történetnek! Nagyon sajnálom, hogy idáig húztam, nem igazán volt időm átolvasni, és kijavítani a hibákat benne, lehet, hogy ez (is) zavaros rész lesz, a képek sem a megfelelőek a részhez, DE az a fontos, hogy itt van!:) Tegnap vagy tegnap előtt - teljes idő zavarban vagyok - az új blogomra is felkerült az első rész - azt hiszem -, ha van kedvetek lessétek meg - ennek is szerkesztés alatt áll még a design-a - : http://vegtelenkoteltanc.blogspot.hu/ . NE tévesszen meg titeket a fejlécen lévő személy!

Nagyon remélem, hogy elégedettek lesztek ezzel a résszel, és nagyon örülnék, ha kapnék valamilyen visszajelzést tőletek, tényleg nagyon jól esne! :) 

Nem is húzom tovább a szót, mindenkinek jó pihenést és olvasást! 

xoxo.Heni :) :*

A fejem lüktet, szinte már szétrobban a koponyám a szorítástól. Fel akarom emelni a kezem, de nem bírom. Nem tudok mozogni. Sötét van, nem látok semmit. Hol vagyok? Kiabálni akarok, de egy hang se jön ki a torkomon. Mintha megmerevedtek volna a hangszálai, mintha fojtogatnának.

Csend van, túl nagy csend és ez rémisztő. Fázom,rettenetesen fázom. Már nem az ágyamban fekszek, és nem a szobámban vagyok, hanem valami sokkal, de sokkal rosszabb helyen. Csupasz karomon és vállaimon keresztül hideget érzek, a megtéveszthetetlen fémek szaga megcsapja az orromat. Egy fémasztalon fekszek.

Megpróbálom újra felemelni a kezeimet, de mintha betont öntöttek volna rá, meg sem mozdulnak. Be akarom hajlítani a lábaimat, de azok se mozdulnak. Nem érzem, hogy lelennék kötözve..de akkor miért nem tudok mozogni?

Verejtékcseppek folynak az arcomon, a hideg ellenére az egész testem lángol, mintha tűz venné körül. Ki akarok szabadulni, nem akarok itt lenni.

Újra mozdítom a karomat, de nem engedelmeskedik, mintha már nem hallgatna rám vagy ami még rosszabb, már nem én irányítom.

Nem, az nem lehet. Ez csak egy rossz álom – ismételgetem, és tudom, hogy így van, csak álmodok.

Még egyszer mozdítom a karomat, ami ezúttal engedelmeskedik nekem, a lábamat behajlítom, és felülök.

Körbe nézek a szobában, nincs fémasztal, az ágyamon ülök. Nincs tűz, csupán az ablakon világít be a hold ezüstös fénye, aminek láttán sikerül egy kicsit nyugodtabbá válnom. Néhány másodpercig így maradok, figyelem a Holdat és próbálom kizárni a gondolataimból az álmomat, majd iszok az éjjeliszekrényre tett vízből és visszafekszek.

Újabb sikolyt hallok, majd újra az a borzalmas fejfájás.

Sikítani akarok, de ismét néma maradok.

A kezemet mozdítom, de az meg sem mozdul, ahogy a lábam, és most már más testrészem se. Miért nem tudok mozogni? Újra és újra próbálkozok, erősen küzdök, nem akarom még egyszer átélni.

"Túl erős!" – ordítja valaki mellőlem.

"Próbáld újra!" – ad választ percek múlva egy rekedt hang, ami oly ismerős számomra. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol, de mégis hol?

Hirtelen az egész testem rázkódni kezd, érzem, hogy felemelkedek az asztalról, és körbe-körbe forgok, majd visszaesek a hideg fémre. Próbálok megkapaszkodni az asztal szélében, de erre semmi esélyem nincs. Minden próbálkozásom romba dőlt.

A testem újra rázkódni, remegni kezd, mintha áramot vezetnének bele, ismét érzem, hogy testem elválik a hideg asztaltól és forogni kezd felette. Fájdalmat érzek a gerincemben, amikor ismét visszaesek a fémre.

Már-már kezdem feladni, kezdek belenyugodni abba, hogy akárhogy erőlködök, nem fogok innen szabadulni, amikor szépen lassan, fokozatosan az egész testemet átjárja a zsibbadás, egészen addig, amíg már az asztalra csapódás okozta fájdalmat sem érzem.

De nekem fel kell kelnem.. – mondogatom továbbra is magamban, szünetet hagyva a szavak között. Érzem, hogy az agyam kikapcsol, a szívverésem lassulni kezd, teljesen ellazul az egész testem, és azon kapom magam, hogy semmire sem figyelek. Egyszeriben egy ismerős dallam csendül fel halkan, valahonnan távol tőlem, és szépen, komótosan közelít felém, hatalomra törve, uralmába kerítve a körülöttem lévő teret.

Az emlékek sorsszerűen törnek elő agyam egyik kis zugából. Ezer közül is felismerem ezt a dalt. Ez az altatódal, amit apa mindig elénekelt, ha nem tudtam elaludni. Érzem, hogy apró mosolyra gördül a szám széle, hogy a szívverésem az eddiginél is nyugodtabbá válik, a testem már teljesen ellazul, és végre eltűnnek azok a szörnyű, fülsiketítő sikolyok.

A lehető legnagyobb lassúsággal pakolok be a táskámba és öltözök fel. Bőven van még időm elindulni a suliba, de ezt Colton nem így gondolja. Tíz perce püföli a szobám ajtaját, hogy igyekezzek, ha nem akarok elkésni, de én válaszra sem méltatom szegényt. Még egyszer ellenőrzöm a táskám tartalmát, majd magamat és mosollyal az arcomon kinyitom előtte az ajtót.

Nagyot sóhajt és megrázza a fejét, közölve velem, feladta.

-  Nem fogom többé felajánlani, hogy az én társaságomat élvezve kezd a napodat.

-  Miért érzem úgy, hogy ez nem fog hiányozni az életemből? – vágok vissza azonnal.

-  Nem tudnád egyszer az életben nem romba dönteni az önbizalmamat? – kérdezi könyörgéssel teli hanggal.

-  Nem vagyok még itt olyan régóta Colt. – nevetem el magam, miközben lerohanok a lépcsőn.

Elveszem az asztalon hagyott ebédemet és üdítőmet, belerakom a táskámba, elveszem az autókulcsot és már indulok is a hátsó ajtó felé. Colton szorosan mögöttem jön, szinte érzem a leheletét magamon. Úgy követ, mint egy chivava, aki nem kap elég szeretet a gazdájától. Már pedig ez a chivava nem fog több szeretetet kapni tőlem.

-  Megtennéd, hogy abba hagyod a követést? – mordulok fel mindenféle ok nélkül.

-  Csak az ebédemért jöttem kislány. Ne harapd le a fejem.

-  Az ebédedet már régen elvetted. – közlöm vele, ha már ennyire rövid távú a memóriája.

-  Nagyon harapós vagy ma reggel Ad, csak nem rosszat álmodtál? – kérdezi hangjában maró gúnnyal.

Ahogy ezt kimondja, azon nyomban megjelennek előttem a tegnap este emlékei. Lefékezek, kezem megáll az üvegajtón. Coltoné lett volna az az ismerős hang? Nem, az nem lehet. Megrázom a fejemet és a lehető legnyugodtabban lépek ki a friss levegőre, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a nekem szegezett kérdését.

Megpróbálom kizárni az előtörő emlékeket a fejemből, megpróbálom a lehető legmélyebbre elrejteni őket, miközben minden erőmmel visszatartom a könnyeimet.

Nem ő volt az. – bizonygatom továbbra is magamnak vakon, bizonyítékok nélkül.

Odaérek a garázsajtóhoz, beütöm a kódot, majd belépek az ajtón és beszállok az autóba. Beindítom, bekapcsolom a rádiót és kitolatok az utcára. Türelmesen várok amíg Colton telefonál, bezárja az ajtókat és beszáll mellém az anyósülésre. Hajammal eltakarom a fél arcomat, hogy még véletlenül se tudjon semmit leolvasni róla, a magnót hangosabbra veszem és szépen lassan elindulok.

Alig teszünk meg pár métert, amikor valaki hirtelen a semmiből kiugrik az utcára mit sem törődve a forgalommal. Azonnal a fékre taposok, a nyikorgó hang hallatára az öngyilkos merényletre készülő férfi hátra ugrik miközben tekintetét le nem veszi az autóról.

Csak ülök ott és nézek magam elé, próbálom feldolgozni az előbb történteket. Lábam még mindig a fékpedált nyomja lefelé, kezeim a kormányt szorítják, mintha az biztonságot jelentene nekik.

-  Majdnem elütöttem valakit. – suttogom kétségbeesetten. – Jézusom! Majdnem elütöttem valakit! – mondom ki ezúttal kicsit hangosabban a kelleténél.

Azonnal kiugrom az autóból és a majdnem elütött férfihez szaladok, aki továbbra is csak az autót nézi szüntelenül.

-  Jól van? Jézusom, én…én annyira sajnálom! Nem lett semmi baja? Hívjak mentőt? Jól van? – hadarom teljes sokkban a történtek miatt, még mindig nem tudom felfogni, hogy mit tettem.

-  Szólaljon már meg! – ordítom torkom szakadtából és megzárom a vállát.

-  Ad, kérlek nyugodj meg. – szólal meg angyalian nyugodt hangon, továbbra is az autót fürkészve tekintetével.

Hangja belém fojtja a szavakat, amelyeket még szerettem volna megkérdezni tőle. Kezemet leveszem a válláról, hátrébb lépek és kifújom a régóta bent tartott levegőt, ami majd megfojtott már belülről.

Lehajtom a fejemet, a cipőmet kezdem nézegetni, majd azon kapom magam, hogy tekintetem az Ő cipőjére téved át, amibe nadrágja szárát tűrte be. Szemeimet egy ideig hosszú lábain legeltetem, nem törődve azzal, észreveszi-e vagy sem. Kezeit a zsebébe rakja, megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, de egy szót sem szól. Végigmérem a felsőtestét, karját, amin az erek kidagadnak, majd elernyednek. Tekintetem emelkedő mellkasára siklik, onnan fel a nyakára, megfeszülő állkapcsára, borostás arcára, amit annyira, de annyira szeretnék megérinteni, de nem merek megmozdulni. Alaposan megfigyelem arcának minden apró vonását, minden egyes hajszálát, jól belevésem az emlékezetembe szemének sötétjét. Úgy nézem Őt, mintha maga Isten állna itt előttem, és szinte biztos vagyok benne, hogy Ő áll előttem.

Fejét lehajtja, tesz egy lépést felém és rám néz. Tekintetünk egy pillanatra egybe forr, majd azokkal a sötét, ám angyali szemekkel tetőtől talpig végig mér. Lábaim remegni kezdenek, gyomrom görcsbe rándul, amikor egy újabb lépést tesz felém. A fülemhez hajol, én pedig elfelejtek levegőt venni. Össze kell szednem magam, ha nem akarok másodpercek múlva ájultan az utcán feküdni vagy inkább a karjaiban. Ó, pedig mennyire szeretnék a karjaiban feküdni!

-  Ad, figyelsz te rám? – húzódik el tőlem hirtelen, és orromat megcsapja arcszeszének mámorító illata.

-  Is-ismerjük egymást? – nyögöm ki magamat és őt is meglepve ezzel.

Úgy néz rám, mintha ez nem lenne egyértelmű. Úgy néz rám, mint egy reménytelen emberre.

Kócos hajába túr, elneveti magát majd visszanéz az utcán parkoló járműre.

-  Tényleg nem emlékszel? – teszi fel csalódottan, mégis reménykedve kérdését.

Nem válaszolok neki, nem tudom, mit mondhatnék. Mellkasa újra emelkedni kezd, kezei ökölbe szorulnak, állkapcsa megfeszül. Beszívja alsóajkát, fejét lehajtja, mintha dühét próbálná elfojtani ezzel.

-  Ad! – Colton kiszáll az autóból és becsapja maga mögött az ajtót, aminek hangjára mindketten odakapjuk a fejünket.  – Ad mennünk kell! – szól rám kicsit hangosabban a kelleténél.

Nem figyelek rá, eddig se figyeltem rá, inkább visszanézek a férfira, akit majdnem elütöttem.

-  Nem hagyhatom, hogy vele menj el. – suttogja a fülembe rekedt hangon. – Velem kell jönnöd! – mondja ki, hátrál egy lépést és mélyen a szemembe néz.

Egy szempillantás alatt felemel a földről és rohanni kezd velem. Kezeimmel átölelem a nyakát, fejemet nyaka hajlatába hajtom, mélyen beszívom az illatát és hagyom, hogy elraboljon. Nem sikítok, nem rúgkapálok, nem akadályozom semmiben.

Hagyom, hogy beültessen egy autóba és elhajtson velem, olyan messzire innen, amennyire csak lehet.

Nem kezdek el kérdezősködni, nem kezdek el kutatni a dolgai között, nem kezdek el aggodalmaskodni, és hisztizni, hogy mit fognak szólni a szüleim. Most semmi más nem érdekel, csak Ő. Csak vele akarok foglalkozni, csendben nézni ahogy vezet, jól megfigyelni minden egyes mozdulatát.

Itt ülök egy idegennel egy autóban, ismeretlen helyeken autózva. Ez az idegen lehet, hogy bérgyilkos, lehet, hogy pszichopata vagy terrorista, de ez sem számít, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Tudom, hogy vigyázni fog rám. Tudom, hogy vele vagyok csak biztonságban. Tudom, hogy az életét is kockáztatná értem.

Tudom, pedig nem is ismerem.

Cím nélkül - katt!

Halihó drága olvasók! 

(Szerintem a kép mindent elárul, és nem csak a matekóráról..)

Ha jól tudom mindenkinek - ahogy nekem is -, megkezdődött az iskola. Úgy éreztem, hogy muszáj lesz egy ilyen bejegyzést írnom, és még a tartalmát nem gondoltam át, szóval elég zavaros lehet elsőre, ezért elnézést kérek! 

Nem fogom szüneteltetni a blogot, mivel már vannak előre megírt részek, amiket csak át kell olvasni és egy kicsit át kell alakítani, de az is időbe telik - történetesen. 

Szóval, nagy valószínűséggel két hetente lesznek fent új részek, és ha ügyes vagyok, akkor most hétvégén felkerül a 11.fejezet is. 

Sajnálom, hogy azokat akik rendszeresen olvassák a blogot, ennyire megvárakoztatom, nem szándékosan teszem. 

Nagyjából ennyit akartam, egy kis életjelet adni nektek.:) 

Remélem mindenkinek megy a tanulás, a korán kelés - én hétköznap ötkor(!!!!) kelek, hogy le ne késsem az első órámat -, és remélem mindenki szereti a sulit ahol a padokat koptatja, (és remélem továbbra is fogjátok olvasni a blogot vagy többen). :) 

Hamarosan jövök! 

xoxo,

Heni.

Tenth Chapter

 Sziasztok! Nagy nehezen, de elkészült a tizedik része is a blognak. Sajnálom, hogy eddig tartott. Bevallom, egy kicsit bizonytalan vagyok a bloggal kapcsolatban, nem kapok tőletek visszajelzéseket, és így nem tudom, mennyi értelme van még ezt folytatni. Remélem tetszeni fog nektek ez a rövidke firkálmány. :) 

Jó olvasást! :)

-  Őszintén, mit kerestél ott?

Tegnap valami csoda folytán sikerült kiszabadulnom a rabságból. A helyszín, a történtek, a személyek mind nagyon valóságosak voltak, de mégis, amikor a sikítástól csukott szemeimet kinyitottam, az egész eltűnt, és az autóban találtam magam egy erdő mellett leparkolva. Elmémet megzavarták a történtek, ugyanis a karmolás ott éktelenkedett a vállamon, és a kezemen is ott folyt a vérem.

Most pedig egy gyorsétteremben ültem Braddel, és próbáltunk rájönni, hogy mi történik velem. Igazából én próbáltam rájönni, ő tudta az elejétől kezdve. Úgy éreztem el kell mondanom valakinek, és csak ő jöhetett szóba ilyen téren. Ő volt itt az egyetlen, aki barátkozni próbált velem, bár eleinte megijesztett a törődése, és az erőszakoskodása.

Elmeséltem neki mindent, hogy milyen normális volt az életem, amikor apával voltam, és azt, hogy amióta idejöttem már nem is ismerem a normális szó jelentését.

Beszéltem neki a költözésről, arról, hogy miket mondott nekem apa az nap, és hogy miről beszélt nekem anya.

"Azt mondják, aki ide költözik, nem hagyja el Beacon területét, és nem azért, mert nem akar innen lelépni." – említett meg ekkor egy aranyköpést.

-  Hahó! Ad? - egy sült krumplit húzott el az orrom előtt, amire a hasam megszólalt helyettem. - Mióta nem ettél te lány?

-  Eszek, rendesen. Ne aggódj már ennyit. Megijesztesz. - sütöttem le a szemeimet.

-  Sajnálom, ha ijesztő vagyok. Szeretném, ha ennél. Nem akarok feleslegesen fizetni.

Vágtam egy darabot a palacsintámból, és a számba vettem.

-  Nos? Mit kerestél ott? – törte meg a csendet újra. Először nem tudtam, hogy mire érti, de másodpercek alatt újra magam előtt láttam azt az estét.

-  Nem tudom. - nyeltem le a falatot. - Én  csak kocsikáztam, és ki akartam szellőztetni a fejemet, eltévedtem, ott volt az a bár, és bementem segítséget kérni. – hadartam el neki újra ugyanazokat a szavakat.

-  Szerencséd volt. Fáj még? - bökött a fejével a vállam irányába.

-  Egy kicsit ég, de már jobb.

Apró mosoly kúszott az arcomra, Brad miatt. Örültem annak, hogy itt van velem, hogy törődik velem, és próbál segíteni. Be kell vallanom, hogy jól éreztem magam a társaságában. Nem sokat beszéltünk, és ha meg is tettük, csak a látomásaim, és a tegnap történtek jöttek szóba, nem bókolt, nem próbált flörtölni velem, és nem is baj. Volt benne valami, ami vonzott benne, és én nem akartam, hogy ez a vonzás bármikor is elmúljon.

*             *             *               *

-  Jobb lenne, ha felvennéd anyukádnak a telefont. - szólalt meg .- És felejtsd el, hogy te fogsz vezetni.

A parkolóban sétáltunk az autóm felé. A kulcsokat kerestem a táskámban, ő pedig elállta az utamat, és a kulcsokat követelte.

-  Nem fogom felvenni. Nem akarom hallgatni, ahogy eljátssza a kétségbeesett anyukát, aki sír a telefonba. – forgattam meg a szemeimet ahogy elképzeltem a jelenetet. Nagyon szeretem anyut, de a vak is látja, hogy csak megjátssza az aggodalmat.

-  Ha gondolod, kimagyarázlak. –Brad vállat vont, én pedig meglepetten kaptam fel a fejemet kijelentésére.

-  Tessék? Hogy akarsz te kimagyarázni? – kérdeztem hitetlenül.

-  Figyelj. Közel egy napra tűntél el. Szerinted elhinné a te sztoridat? Ha el is hinné, tuti visszaküldene apádhoz.

-  Ez esetben én fogom kimagyarázni magam.

-  Nem érted Ad. Nem érted a dolgok lényegét. Nem véletlenül játszódnak le azok a jelenetek, a fejedben. Valamit üzenni akarnak neked.

-  Nem beszélhetnénk ezt meg mondjuk..holnap?

-  Szállj be, és kérem a kulcsokat! - egy sóhaj hagyta el a száját, de megadta magát.

Nem akartam ezzel terhelni magam. Fáradt voltam, úgy éreztem, mindenem ólomból van. Szükségem volt egy kis alvásra, mielőtt a dolgok közepébe vágunk. Tényleg szeretném tudni, hogy mi történik velem, de így semmilyen információt nem fogadna be az agyam.

Pár perc néma autózás után Brad felhajtott a kocsifelhajtóra, és leparkolt a garázsunk előtt. Ideges voltam anya miatt, és amiatt, hogy Brad mit akar neki mondani. Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. A tenyerem izzadt és éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a kelleténél.

-  Ne idegeskedj már. - szólalt meg a "megmentőm" halál nyugodt hangon.

-  Neked kéne idegeskedned, nem nekem. – förmedtem rá.

-  Csak itt vagyok ilyen kemény legény. Anyukád előtt majd elkezdek dadogni és össze-vissza beszélni.  

A fejem szinte magától fordult felé, szemeimmel a szemkontaktust kerestem.

-  Ezt nem mondod komolyan! – csaptam a műszerfalra hisztérikusan. – Nekem végem van Brad!

-  Ajj gyere már Ad! – kinyitotta az ajtót, és fél lábbal már kint volt az autóból amikor visszafordult felém. – Észrevetted már, hogy a nevünk mennyire jó összhangban van? Ad-Brad, Brad-Ad. – elkuncogta magát, rám kacsintott, és becsapta az ajtót, én pedig ott ültem, vigyorral az arcomon, és a szavait ismételtem magamban.

Ekkor hirtelen kopogtattak az anyósülés felőli üvegen, ezzel visszahozva engem a valóságba, majd kinyílt nekem az ajtó, és egy erős kéz nyúlt felém, hogy kisegítsen. Egy biztató mosollyal találtam szembe magam, és ó az a mosoly. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ki vagyok, hol vagyok, és..Ad fogd be!

A bejárati ajtó felé sétáltunk, Brad csengetett, az ajtó másodperceken belül kinyílt, és anya aggódó tekintetét tárta ki elénk.

-  Hála Istennek! Jól vagy drágám? - ölelt meg azonnal, nem törődve a mellettem álló fiúval.

-  Igen anya, jól vagyok. Sajnálom, hogy így eltűntem. - mondtam ki remegő hangon a szavakat.

-  És ő ki? - mérte fel tetőtől talpig Bradet.

-  Brad vagyok, Adolfine barátja. - nyújtotta anya felé a kezét barátságosan. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig  távol volt Adolfine. Muszáj volt egy kicsit több időt eltöltenem vele iskolán kívül, hogy jobban megismerjem.

-  Örülök, hogy épségben hazahoztad, de jobban örülnék, ha először velem beszélnéd meg, ha el akarod vinni valahová a lányomat.

Csodálkoztam anya kedvességén, és nyugodtságán. Azt hittem, hogy zengeni fog tőle a ház, és egy hónap szobafogságot fog adni, vagy az lesz a büntetésem, hogy ő fog iskolába vinni reggel, és hozni délután, de nem. Nyugodt volt.

-  Igen asszonyom, így lesz. - bólintott jó fiúsan Brad. - Most viszont mennem kell.  - köszönt anyának, majd egy puszit nyomott az arcomra, ami annyira váratlanul ért, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és oldalra dőltem. - Viszlát!

-  Szervusz Brad. - intett anya fülig érő mosollyal az arcán.

Amint a barna hajú szép fiú halló távolságon kívülre került, anya belém karolt, és átlépve a küszöböt, feltette azt a kérdést, ami eddig nyomasztotta.

-  Miért nem mondtad, hogy barátod van?

Ninth Chapter

Hát akkor újra itt! Üdv mindenkinek! Egy ideje már jelentkeztem és be kell vallanom, nekem ez így pont jó volt. Rengeteg dolgom volt az idő alatt, és tessék újra itt az év vége, tehát úgy döntöttem ideje felrakni a kilencedik részt. :)  Ne haragudjatok amiért nem jelentkeztem eddig, nem fogok hónapokra eltűnni. :) 

Egy picit megváltozott a blog története, de észre sem fogjátok venni, hisz annyira nagyon még nem avattalak titeket bele eddig sem. :) Jó olvasást és meg egyszer bocsánat!

-  Nem kellett volna kijönnöd.. - állít fel Brad a földről, miközben a fejét rázza.

-  Tudod mit nem kellett volna? - kérdezem teljesen kikelve magamból - Ide jönnöm! Ide jönnöm nem kellett volna! Tökéletes életem volt! Ehhez képest tökéletes! Voltak barátaim, volt apám, volt családom, volt egy normális iskolám a kitűnő eredményeimmel, mindenem megvolt..mindenem ami kellett egy normális mégis tökéletes élethez! Most pedig semmim sincs..

Brad csak állt mellettem és a kezét piszkálta. Nem tudta mit mondjon erre, és talán nem is baj. Nem akartam újra sablonos szöveget hallgatni, nem akartam, hogy ő is

eljátssza velem azt, amit anya is eljátszott mielőtt ide jöttem.

Lágyan megérintette a vállamat és előre tolt, be az iskolába. Némán sétáltunk egymás mellett, vissza a szekrényemhez, ahol nem olyan régen életemet vesztettem, képzeletben

vagy a valóságban már fogalmam sincs.

Amióta itt vagyok képtelen vagyok megkülönböztetni ezt a kettőt. Soha nem is tudtam, hogy a fejemben létezik egy ilyen világ, fogalmam sem volt, hogy ilyeneket is képes

vagyok látni vagy kitalálni.

-  Beszélned kell hozzám Ad. Nem játszhatod ezt..nem csinálhatod ezt.. - rázta meg újra a fejét, és a szomszéd szekrénynek támaszkodott.

Mély levegőt vettem mielőtt válaszoltam volna neki. Muszáj volt lenyugtatnom magam. Ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem, és észrevette, hogy valami nincs rendben velem.

Nem riaszthatom el magamtól. És magamban sem tarthatom ezeket, különben szépen lassan bele fogok őrülni ebbe..amióta itt tartózkodom, napi szinten történnek velem ilyen..

ilyen lehetetlen dolgok. Mert kizárt, hogy ezek bármikor is megtörténjenek. Egyszerűen lehetetlen.

-  Fogalmam sincs mire gondolsz.. - hajtottam le a fejemet, és a cipőm orrával megpiszkáltam a csempét.

Brad fájdalmasan felkacagott. - De tudod. Adolfine tudod. Mindent tudsz, csak nem mered bevallani magadnak. Lehet, hogy látsz, de hiába, ha nem figyelsz.

-  T-tessék? - emeltem azonnal rá a tekintetemet.

-  Hiába nézed, hogy mik történnek veled, ha fogalmad sincs mit akarnak mondani a képek. Látnod kell, de nem teszed. Miért?

-  Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! - csaptam be a szekrényem ajtaját.

-  Hát jobban jársz, ha minél előbb megtudod, és nem csak te, hanem mindenki jobban jár.

-  Miért foglalkozol velem Brad? - szembe fordultam vele és egyenesen a szemébe néztem.

Brad habozott mielőtt válaszolt volna.

-  Ez a feladatom.

Hitetlenül felnevettem, és csípőre tett kézzel néztem rá.

-  Te beteg vagy.

-  Akit itt betegnek lehet nevezni, az egyedül te vagy Adolfine!

-  Te most betegnek neveztél engem? Fogalmas sincs miket élek át!

-  De hidd el, tudom. Én is látom amit te. - közelebb hajolt a fülemhez és úgy súgta fülembe szavait - Minket egymásnak teremtettek Ad. Majd te is belátod..hamarosan. - ezzel

ott hagyott egyedül és nem csak az iskola folyosó lett üres, hanem én is.

Forgattam a kezemben tartott kulcsokat és azon gondolkoztam, hogy most hagyjam-e el az iskolát vagy rendes tanítási időben. A most győzött. Gyors léptekkel hagytam el

ismét az iskola falait és ajtaját és közelítettem a kocsimhoz.

Fáradtan és zaklatottan csaptam be az ajtót és túrtam bele hajamba. Bekapcsoltam a rádiót és néhány percre becsuktam a szemeimet. Próbáltam zakatoló agyamat leállítani

és megnyugtatni magam, mindhiába. A gondolatok, kérdések ugyanúgy rohamoztak és ettől csak jobban lüktetett a fejem. Szemeim hirtelen kinyitódtak és kezem mintha saját

életre kelt volna, beindította az autót.

                                                                         ***

Fogalmam sincs, hol vagyok. Elindultam, kanyarodtam erre és arra és most nem tudom hol vagyok. Sehol egy tábla, semmi. A telefonom a másik ülésen folyamatosan csörgött

anya nevét megvilágítva a kijelzőn vagy a nevelőapám nevét. Egyszer sem vettem fel nekik a telefont.

Egy kis utcát pillantottam meg az út mellett, ahová egy hirtelen mozdulattal letértem.

Egy bár állt nem olyan messze tőlem néhány motorral a parkolójában. Leparkoltam a kocsit és azon gondolkoztam, hogy egyedül bemenjek-e vagy a haladjak tovább a semmi

közepén hátha találkozok valakivel, aki tudja merre vagyok, mondjuk egy kedves farkassal, aki előbb szedi le a fejemet, minthogy válaszoljon.

De ha jobban belegondolok, nem is érdekel annyira, hogy hol vagyok. Amióta távol vagyok attól az átkozott helytől, nem játszadozik velem a képzeletem és nem látok semmi

olyat ami lehetetlen.

Kiszálltam az autóból és magabiztosan elindultam a bár vagy kocsma felé, fogalmam sincs. Kintről hallottam a bent szóló rock zenét és éreztem a dohányfüstöt illetve a

sör szagát. Benyitottam, amit az ajtó helyén álló szúnyogháló hangos nyikorgással kísért. Ráférne egy olajozás.

Ahogy beléptem minden szempár rám szegeződött amit próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mindenhol rockerek ültek, hosszú hajjal és szakállal, fekete bőrbe öltözve, mellettük

pedig a barátnőik vagy a csatlósaik. A falon lévő neon égők világították meg épp annyira a belső teret, hogy lássuk az emberek arcát, mozdulatait és hogy merre is megyünk.

Sietve sétáltam el a pulthoz néhány széket kikerülve.

-  Üdv szépségem! Mit szeretnél? - jött oda hozzám a pultos srác.

Fekete vagy talán sötétkék pólót viselt ami tökéletesen kiemelte zölden ragyogó szemeit és barna haját. A póló tökéletesen láthatóvá tette a karizmait, amik megfeszültek

ahogy a pultra támaszkodott és egy féloldalas mosolyt küldött felém, de nem azt a kisfiúsat, hanem azt a "Tudom, hogy meghalsz értem már most azonnal" -félét. És tényleg

így volt. Már most meghaltam érte.

-  Nos? - hajtotta le egy kicsit a fejét és úgy próbálta elérni hogy ragyogó szemeibe nézzek. - Mit kér?

-  Ömm.. - megköszörültem a torkomat miközben a megfelelő szavakat kerestem - Eltévedtem. Fogalmam sincs, hol vagyok. Ha segíteni tudna, annak nagyon örülnék.

-  Honnan jöttél kedves?

-  Most költöztünk ide Beacon Hills-be.

-  És elmertél egyedül jönni idáig? Merész vagy meg kell hagyni. - bólintott elismerően. 

-  Szóval segítenél vagy keressek mást?

-  Pár perc múlva lejár a munkaidőm. Ha gondolod visszakísérlek Beacon-be. Veszélyes erre egy ilyen szép lánynak, mint amilyen te vagy. - nézett végig rajtam feltűnően.

Nem akartam ebbe belemenni és ezt nem akartam a tudtára adni. A hely búzlött az alkoholtól és dohányfüsttől. El kellett innen tűnnöm. Lassan hátráltam néhány lépést, figyelve

arra, nehogy felborítsak valamit, aztán megfordultam és elkezdtem szaladni az ajtó felé. Rossz előérzetem volt. És nem véletlenül. Ahogy elkezdtem szaladni a kijárat felé

két izomagy állt meg előttem az ajtóban.

-  Fogjátok el és helyezzétek biztonságba. - adta ki a pultos srác a parancsot és a hívei így is tettek.

Karon fogtak a számat is befogták és egy székre leültettek aztán lekötöztek, nehogy újra elszaladjak. Te jó Isten. Mibe keveredtem? Mindenki idegesítően vigyorgott rám és

hallottam ahogy az egyik nő azt kérdezte, hogyan végeznek velem. Féltem. Rettenetesen féltem.

Hallottam a kés hangját, ahogy végig húzták egy másikon, illetve mást is hallottam. Lánc csörgést és morgást. Óvatosan oldalra fordítottam a fejemet, hogy szemügyre vegyem

mi folyik körülöttem. Egy nő sétált felém egy késsel a kezében és sátáni mosollyal az arcán. Mellette egy méreten felüli vérszomjas fekete kutya kinézetű állat, aki úgy

vicsorgott rám, mint aki most azonnal le akarja tépni a fejemet, nem törődve az őt lekötöző vastag láncokkal.

A nő közeledett felém, majd megállt előttem és megvágta a vállamat. Éreztem ahogy a meleg folyadék lefolyik a karomon és a földre cseppen. A kutya mellettem felállt támadó

állásba és rám morgott, aztán mintha soha nem is volt ott lánc ami visszatartotta volna, elrugaszkodott és ugrott. Felém. Egyenesen felém.

Elfordítottam a fejemet, összeszorítottam a szemeimet, minden testrészem megfeszült amikor egy sikoly tört elő belőlem.

Eight Chapter

 Sziasztok! :) 
Azért írok most itt a rész, előtt..nos ennek számos oka van, de a legfontosabb talán az, hogy aki ügyes volt, már olvashatta a rész elejét..aki olvasta, olvassa el még egyszer, mert szerintem úgy lesz teljes. Késtem a résszel és ezért bocsánatot is kérek tőletek. Nagyon régen jelentkeztem, és még most sem leszek valami aktív, a szóbeli miatt. Most csak ennyi tellett tőlem, remélem ez is elnyeri tetszésetek. :) Véleményeket kommentben várok és remélem kapok. 
(Hamarosan) jövök. H.

Nedves falevelek hullottak az arcomba, ébredésre kényszerítve engem. A levelek szüntelenül, minden irányból, a forgó szél mozgását felvéve nehezítették látásomat. A szél erősen fújt, éreztetve hogy itt ő uralkodik. Az eső hiába esett sűrű, nagy cseppekben, alig lehetett érezni a szél tomboló erejétől a cseppek jelenlétét.
Oldalra fordítva a fejemet, rálátást nyertem a levelek borította avar, és a fák vastag törzseire, amik innen lentről, felhő karcoló méretűnek tűntek. Így nem kellett tovább agyalnom azon, milyen ismeretlen helyre kerültem ismét, a válasz egyértelmű volt. Egy erdőben kötöttem ki, és ha én itt vagyok, akkor Bradnek is itt kell lenni. Bármi is történt, annyiban biztos vagyok, hogy vele voltam, és hogy nem hagyna magamra egy erdőben, hiába is szép és békés.
Bronz-barna levelek hevertek a földön mindenhol, és hullottak le oda, jelezve a tél közeledtét.

A szél tombolt, az eső esett, a hőmérséklet pedig mintha megállt volna. Nem éreztem se meleget, se hideget. Egy álomra hasonlított, csak az álmokban fordulhat elő ilyesmi, mert ez a valóságban mind lehetetlen.
Tanácstalanul álltam valahol egy kitudja milyen erdőben.
Teljesen magamra hagyott az a személy, akiben eddig úgy gondoltam, hogy bízhatok és hogy bármikor kérhetem a segítségét. Nem tudom mi történt, vagy mikor történt olyan velem és Braddel, hogy ezt érezzem, lehet csak abban pillanatban egy hangulatváltozás miatt éreztem azt, fogalmam sincs.
Elsétáltam néhány fához, megnézni a törzsüket, hátha találok rajtuk turista jelzéseket, mindhiába.
Senki nem járt abban az erdőben. Teljesen kihalt volt, még egy árva madár se repült fel a fák lombjai közül.
A sírás környékezett, de nem tudtak a könnyeim elő törni, helyettük egy kínnal teli kacagás tört elő belőlem. Az ösztöneimre hallgatva indultam észak felé, remélve, hogy kijutok innen.
"Nagypapa!" - szólt a semmiből egy vidám gyerek hang. "Mesélj még nekem arról az állatról!"
Lefékeztem a hang hallatára és vártam.
"Hol is hagytam abba? Á, megvan! 
 Fenséges teremtés volt, az utolsó egyed a fajából. Bundája fekete, olyan mint a bársony. Szemei tengerkéken világítottak,sugárzott belőle a béke és a megbánás."
"Mit bánt meg nagypapa?"
"Hogy az emberek közé merészkedett. Gyilkosnak gondolták."

Képzelődök, ebben biztos voltam. Egy árva lélek nem volt rajtam kívül az erdőben, én mégis hangokat hallottam. Lehet orvoshoz kellene fordulnom. Megráztam a fejemet és tovább mentem, a fejemben elképzelt útvonalon.
A ruhám már teljesen elázott és a hajam se nézett ki valami fényesen a beleragadt falevelektől.
A táj is egészen máshogy mutatott. A bronz-barna leveleket a vörös szín váltotta fel, a sötét barna színt pedig a fekete, egyedül a fák között elő törő napfény maradt az eredeti színénél.
Lábaimat gyorsabban raktam le egymás után, majd a sietségem szépen futásba váltott át. Úgy futottam, mint amikor üldözik az embert. Csakhogy engem nem üldözött senki. Nem tudtam parancsolni magamnak. Nem tudtam megállni.
"Az emberek megakarták ölni őt. Azt hitték, ő gyilkol az erdőben, és ő állítja fel az áldozatai csapdáját."

"Kik voltak ezek az emberek?"

"Senki nem tudta pontosan..mindenki aki látta valaha is őket, csak sötétséget látott. Azt állították, a farkas gyilkos. A szemei vörösen izzanak és két méternél magasabbra is képes megnőni."
Ahogy ezt kimondta az öreges, rekedt hang, mintha valami a szívemen keresztül húzott volna vissza. Én már láttam ezt a lényt. A szemeimbe nézett a vörös szemeivel.
Elállt a lélegzetem. Mi van ha most is itt van?
Félve pillantottam a hátam mögé, ahol...ahol semmi nem volt. És itt nem csak a rémisztő lényre gondolok, hanem mindenre. Nem voltak mögöttem a fák, nem voltak falevelek, nem volt út, nem volt visszaút.
Féltem.
A félelem érzése egy szempillantásnyi idő alatt uralkodott el rajtam.
Könnyek gyűltek a szememben és készültek elő törni a maguk kis zugából.
Elveszett voltam. Elvesztem a saját világomban, és senki nem volt ott, hogy megmutassa a helyes utat. Minden egyes lélegzetvétellel egyre mélyebbre zuhantam, és senki nem volt ott, hogy visszarántson. Senkim nem volt.

Az erdő teljesen elvesztette az eredeti színét. Mintha kifakult volna. A színek egyszerűen eltűntek.
Csak sétáltam, fogalmam sincs merre vagy hová, mást nem tudtam tenni.
A könnyeim megállás nélkül folytak le az arcomon, az agyam szinte kikapcsolt. Nem érdekelt semmi, csak mentem előre.
"Elveszett volt. Nem tudta mit tehetne, hogy másképp nézzenek rá." - szólt ismét az ismeretlen hang.
"Csak remélni tudott. Remélte, hogy valaki észreveszi néma kiáltását és a segítségére siet. Maga se tudta mire képes egy kiáltás..nem volt tisztában az erejével, és ez a vesztét jelentette. Különleges volt..a legkülönlegesebb teremtés. Nem tudott uralkodni magán, az ellenségei képét festette saját magáénak."

 "És utána mi történt nagypapa?"

"Késő volt."

Egy fatörzsének támaszkodtam és lehunytam a szemeimet. Miért hallom ezt a két hangot? Miért mesél ilyen történetet? A szavai olyan igaznak és őszintének tűntek..elhittem minden egyes szavát. 

Próbáltam megnyugtatni magamat, azzal, hogy folyamatosan az álom szót ismételgettem magamban.

Elképzeltem ahogy felriadok ebből az álomból, és újra Brad karjai közt ébredek. Elképzeltem ahogy védelmezően átkarol és szavaival próbál megnyugtatni. Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt, majd kinyitottam a szemeimet, de továbbra is az élettelen erdőt láttam magam előtt.

Ellöktem magamat a fától és mozdulatlan maradtam. A lábaim a földbe gyökereztek a morgás hallatára. Félve néztem a tőlem méterekre álló izzó tekintetű állatra, aki kicsit sem úgy nézett ki, mint aki barátkozni akar. 

Rémültem léptem hátra, ezzel a lépéssel az előbb elhagyott fának ütközve, és ezzel egy időben rugaszkodott el az új barátom a földtől, hogy éles fogaival széttépjen. Szemeimet leszorítottam amikor egy sikoly tört elő belőlem, amolyan már minden mindegy formában. 

-  Hé, hé! Minden rendben? - hallottam magam mellől egy kétségbe esett hangot. 

A szívem hevesen vert, légzésem gyors volt, én magam nem tudtam lelassítani és irányítani, neki pedig sikerült, mindezt hangjával és puszta jelenlétével.

-  Ad? Jól vagy?

-  Azt hiszem.. - néztem mélyen a szemeibe.