2014. január 20., hétfő

Eight Chapter

 Sziasztok! :) 
Azért írok most itt a rész, előtt..nos ennek számos oka van, de a legfontosabb talán az, hogy aki ügyes volt, már olvashatta a rész elejét..aki olvasta, olvassa el még egyszer, mert szerintem úgy lesz teljes. Késtem a résszel és ezért bocsánatot is kérek tőletek. Nagyon régen jelentkeztem, és még most sem leszek valami aktív, a szóbeli miatt. Most csak ennyi tellett tőlem, remélem ez is elnyeri tetszésetek. :) Véleményeket kommentben várok és remélem kapok. 
(Hamarosan) jövök. H.


Nedves falevelek hullottak az arcomba, ébredésre kényszerítve engem. A levelek szüntelenül, minden irányból, a forgó szél mozgását felvéve nehezítették látásomat. A szél erősen fújt, éreztetve hogy itt ő uralkodik. Az eső hiába esett sűrű, nagy cseppekben, alig lehetett érezni a szél tomboló erejétől a cseppek jelenlétét.
Oldalra fordítva a fejemet, rálátást nyertem a levelek borította avar, és a fák vastag törzseire, amik innen lentről, felhő karcoló méretűnek tűntek. Így nem kellett tovább agyalnom azon, milyen ismeretlen helyre kerültem ismét, a válasz egyértelmű volt. Egy erdőben kötöttem ki, és ha én itt vagyok, akkor Bradnek is itt kell lenni. Bármi is történt, annyiban biztos vagyok, hogy vele voltam, és hogy nem hagyna magamra egy erdőben, hiába is szép és békés.
Bronz-barna levelek hevertek a földön mindenhol, és hullottak le oda, jelezve a tél közeledtét.
A szél tombolt, az eső esett, a hőmérséklet pedig mintha megállt volna. Nem éreztem se meleget, se hideget. Egy álomra hasonlított, csak az álmokban fordulhat elő ilyesmi, mert ez a valóságban mind lehetetlen.
Tanácstalanul álltam valahol egy kitudja milyen erdőben.
Teljesen magamra hagyott az a személy, akiben eddig úgy gondoltam, hogy bízhatok és hogy bármikor kérhetem a segítségét. Nem tudom mi történt, vagy mikor történt olyan velem és Braddel, hogy ezt érezzem, lehet csak abban pillanatban egy hangulatváltozás miatt éreztem azt, fogalmam sincs.
Elsétáltam néhány fához, megnézni a törzsüket, hátha találok rajtuk turista jelzéseket, mindhiába.
Senki nem járt abban az erdőben. Teljesen kihalt volt, még egy árva madár se repült fel a fák lombjai közül.
A sírás környékezett, de nem tudtak a könnyeim elő törni, helyettük egy kínnal teli kacagás tört elő belőlem. Az ösztöneimre hallgatva indultam észak felé, remélve, hogy kijutok innen.
"Nagypapa!" - szólt a semmiből egy vidám gyerek hang. "Mesélj még nekem arról az állatról!"
Lefékeztem a hang hallatára és vártam.
"Hol is hagytam abba? Á, megvan! 
 Fenséges teremtés volt, az utolsó egyed a fajából. Bundája fekete, olyan mint a bársony. Szemei tengerkéken világítottak,sugárzott belőle a béke és a megbánás."
"Mit bánt meg nagypapa?"
"Hogy az emberek közé merészkedett. Gyilkosnak gondolták."
Képzelődök, ebben biztos voltam. Egy árva lélek nem volt rajtam kívül az erdőben, én mégis hangokat hallottam. Lehet orvoshoz kellene fordulnom. Megráztam a fejemet és tovább mentem, a fejemben elképzelt útvonalon.
A ruhám már teljesen elázott és a hajam se nézett ki valami fényesen a beleragadt falevelektől.
A táj is egészen máshogy mutatott. A bronz-barna leveleket a vörös szín váltotta fel, a sötét barna színt pedig a fekete, egyedül a fák között elő törő napfény maradt az eredeti színénél.
Lábaimat gyorsabban raktam le egymás után, majd a sietségem szépen futásba váltott át. Úgy futottam, mint amikor üldözik az embert. Csakhogy engem nem üldözött senki. Nem tudtam parancsolni magamnak. Nem tudtam megállni.
"Az emberek megakarták ölni őt. Azt hitték, ő gyilkol az erdőben, és ő állítja fel az áldozatai csapdáját."
"Kik voltak ezek az emberek?"
"Senki nem tudta pontosan..mindenki aki látta valaha is őket, csak sötétséget látott. Azt állították, a farkas gyilkos. A szemei vörösen izzanak és két méternél magasabbra is képes megnőni."
Ahogy ezt kimondta az öreges, rekedt hang, mintha valami a szívemen keresztül húzott volna vissza. Én már láttam ezt a lényt. A szemeimbe nézett a vörös szemeivel.
Elállt a lélegzetem. Mi van ha most is itt van?
Félve pillantottam a hátam mögé, ahol...ahol semmi nem volt. És itt nem csak a rémisztő lényre gondolok, hanem mindenre. Nem voltak mögöttem a fák, nem voltak falevelek, nem volt út, nem volt visszaút.
Féltem.
A félelem érzése egy szempillantásnyi idő alatt uralkodott el rajtam.
Könnyek gyűltek a szememben és készültek elő törni a maguk kis zugából.
Elveszett voltam. Elvesztem a saját világomban, és senki nem volt ott, hogy megmutassa a helyes utat. Minden egyes lélegzetvétellel egyre mélyebbre zuhantam, és senki nem volt ott, hogy visszarántson. Senkim nem volt.

Az erdő teljesen elvesztette az eredeti színét. Mintha kifakult volna. A színek egyszerűen eltűntek.
Csak sétáltam, fogalmam sincs merre vagy hová, mást nem tudtam tenni.
A könnyeim megállás nélkül folytak le az arcomon, az agyam szinte kikapcsolt. Nem érdekelt semmi, csak mentem előre.
"Elveszett volt. Nem tudta mit tehetne, hogy másképp nézzenek rá." - szólt ismét az ismeretlen hang.
"Csak remélni tudott. Remélte, hogy valaki észreveszi néma kiáltását és a segítségére siet. Maga se tudta mire képes egy kiáltás..nem volt tisztában az erejével, és ez a vesztét jelentette. Különleges volt..a legkülönlegesebb teremtés. Nem tudott uralkodni magán, az ellenségei képét festette saját magáénak."
 "És utána mi történt nagypapa?"
"Késő volt."
Egy fatörzsének támaszkodtam és lehunytam a szemeimet. Miért hallom ezt a két hangot? Miért mesél ilyen történetet? A szavai olyan igaznak és őszintének tűntek..elhittem minden egyes szavát. 
Próbáltam megnyugtatni magamat, azzal, hogy folyamatosan az álom szót ismételgettem magamban.
Elképzeltem ahogy felriadok ebből az álomból, és újra Brad karjai közt ébredek. Elképzeltem ahogy védelmezően átkarol és szavaival próbál megnyugtatni. Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt, majd kinyitottam a szemeimet, de továbbra is az élettelen erdőt láttam magam előtt.
Ellöktem magamat a fától és mozdulatlan maradtam. A lábaim a földbe gyökereztek a morgás hallatára. Félve néztem a tőlem méterekre álló izzó tekintetű állatra, aki kicsit sem úgy nézett ki, mint aki barátkozni akar. 
Rémültem léptem hátra, ezzel a lépéssel az előbb elhagyott fának ütközve, és ezzel egy időben rugaszkodott el az új barátom a földtől, hogy éles fogaival széttépjen. Szemeimet leszorítottam amikor egy sikoly tört elő belőlem, amolyan már minden mindegy formában. 

-  Hé, hé! Minden rendben? - hallottam magam mellől egy kétségbe esett hangot. 
A szívem hevesen vert, légzésem gyors volt, én magam nem tudtam lelassítani és irányítani, neki pedig sikerült, mindezt hangjával és puszta jelenlétével.
-  Ad? Jól vagy?
-  Azt hiszem.. - néztem mélyen a szemeibe.



 



 



2014. január 5., vasárnap

Közérdekű!

Sziasztok kedves Olvasók! 
Sajnos, még nem a résszel jövök, ami igaz már füzetben olvasható, de még nem volt alkalmam ide is begépelni, nagyon sajnálom!
Azért  írom ezt a kis helyzetjelentést, hogy tisztában legyetek azzal miért nincsen még új rész.
Nyolcadikos vagyok, és tudjátok, két hét és felvételi..sokat készülök rá, ráadásul holnap már iskola, és arra is szintén készülnöm kell, így nagyon kevés szabadidőm van.
Amint túl leszek a felvételin, ígérem hetente jönnek majd a részek, hosszabb terjedelemben!
Utólag is boldog karácsonyt és újévet nektek!
Még egyszer bocsánatot kérek és mindenkinek sok sikert!
Ne feledjétek, türelem rózsát terem! :)
Apropó, azt se feledjétek, hogy holnap Teen Wolf!! <33
Csók, H.