2014. október 26., vasárnap

Eleventh Chapter



 Halihó olvasók! :) Késve, de megérkezett a tizenegyedik része a történetnek! Nagyon sajnálom, hogy idáig húztam, nem igazán volt időm átolvasni, és kijavítani a hibákat benne, lehet, hogy ez (is) zavaros rész lesz, a képek sem a megfelelőek a részhez, DE az a fontos, hogy itt van!:) Tegnap vagy tegnap előtt - teljes idő zavarban vagyok - az új blogomra is felkerült az első rész - azt hiszem -, ha van kedvetek lessétek meg - ennek is szerkesztés alatt áll még a design-a - : http://vegtelenkoteltanc.blogspot.hu/ . NE tévesszen meg titeket a fejlécen lévő személy!
Nagyon remélem, hogy elégedettek lesztek ezzel a résszel, és nagyon örülnék, ha kapnék valamilyen visszajelzést tőletek, tényleg nagyon jól esne! :) 
Nem is húzom tovább a szót, mindenkinek jó pihenést és olvasást! 
xoxo.Heni :) :*


A fejem lüktet, szinte már szétrobban a koponyám a szorítástól. Fel akarom emelni a kezem, de nem bírom. Nem tudok mozogni. Sötét van, nem látok semmit. Hol vagyok? Kiabálni akarok, de egy hang se jön ki a torkomon. Mintha megmerevedtek volna a hangszálai, mintha fojtogatnának.
Csend van, túl nagy csend és ez rémisztő. Fázom,rettenetesen fázom. Már nem az ágyamban fekszek, és nem a szobámban vagyok, hanem valami sokkal, de sokkal rosszabb helyen. Csupasz karomon és vállaimon keresztül hideget érzek, a megtéveszthetetlen fémek szaga megcsapja az orromat. Egy fémasztalon fekszek.
Megpróbálom újra felemelni a kezeimet, de mintha betont öntöttek volna rá, meg sem mozdulnak. Be akarom hajlítani a lábaimat, de azok se mozdulnak. Nem érzem, hogy lelennék kötözve..de akkor miért nem tudok mozogni?
Verejtékcseppek folynak az arcomon, a hideg ellenére az egész testem lángol, mintha tűz venné körül. Ki akarok szabadulni, nem akarok itt lenni.
Újra mozdítom a karomat, de nem engedelmeskedik, mintha már nem hallgatna rám vagy ami még rosszabb, már nem én irányítom.
Nem, az nem lehet. Ez csak egy rossz álom – ismételgetem, és tudom, hogy így van, csak álmodok.
Még egyszer mozdítom a karomat, ami ezúttal engedelmeskedik nekem, a lábamat behajlítom, és felülök.
Körbe nézek a szobában, nincs fémasztal, az ágyamon ülök. Nincs tűz, csupán az ablakon világít be a hold ezüstös fénye, aminek láttán sikerül egy kicsit nyugodtabbá válnom. Néhány másodpercig így maradok, figyelem a Holdat és próbálom kizárni a gondolataimból az álmomat, majd iszok az éjjeliszekrényre tett vízből és visszafekszek.
Újabb sikolyt hallok, majd újra az a borzalmas fejfájás.
Sikítani akarok, de ismét néma maradok.
A kezemet mozdítom, de az meg sem mozdul, ahogy a lábam, és most már más testrészem se. Miért nem tudok mozogni? Újra és újra próbálkozok, erősen küzdök, nem akarom még egyszer átélni.
"Túl erős!" – ordítja valaki mellőlem.
"Próbáld újra!" – ad választ percek múlva egy rekedt hang, ami oly ismerős számomra. Biztos vagyok benne, hogy hallottam már valahol, de mégis hol?
Hirtelen az egész testem rázkódni kezd, érzem, hogy felemelkedek az asztalról, és körbe-körbe forgok, majd visszaesek a hideg fémre. Próbálok megkapaszkodni az asztal szélében, de erre semmi esélyem nincs. Minden próbálkozásom romba dőlt.
A testem újra rázkódni, remegni kezd, mintha áramot vezetnének bele, ismét érzem, hogy testem elválik a hideg asztaltól és forogni kezd felette. Fájdalmat érzek a gerincemben, amikor ismét visszaesek a fémre.
Már-már kezdem feladni, kezdek belenyugodni abba, hogy akárhogy erőlködök, nem fogok innen szabadulni, amikor szépen lassan, fokozatosan az egész testemet átjárja a zsibbadás, egészen addig, amíg már az asztalra csapódás okozta fájdalmat sem érzem.
De nekem fel kell kelnem.. – mondogatom továbbra is magamban, szünetet hagyva a szavak között. Érzem, hogy az agyam kikapcsol, a szívverésem lassulni kezd, teljesen ellazul az egész testem, és azon kapom magam, hogy semmire sem figyelek. Egyszeriben egy ismerős dallam csendül fel halkan, valahonnan távol tőlem, és szépen, komótosan közelít felém, hatalomra törve, uralmába kerítve a körülöttem lévő teret.
Az emlékek sorsszerűen törnek elő agyam egyik kis zugából. Ezer közül is felismerem ezt a dalt. Ez az altatódal, amit apa mindig elénekelt, ha nem tudtam elaludni. Érzem, hogy apró mosolyra gördül a szám széle, hogy a szívverésem az eddiginél is nyugodtabbá válik, a testem már teljesen ellazul, és végre eltűnnek azok a szörnyű, fülsiketítő sikolyok.

A lehető legnagyobb lassúsággal pakolok be a táskámba és öltözök fel. Bőven van még időm elindulni a suliba, de ezt Colton nem így gondolja. Tíz perce püföli a szobám ajtaját, hogy igyekezzek, ha nem akarok elkésni, de én válaszra sem méltatom szegényt. Még egyszer ellenőrzöm a táskám tartalmát, majd magamat és mosollyal az arcomon kinyitom előtte az ajtót.
Nagyot sóhajt és megrázza a fejét, közölve velem, feladta.
-  Nem fogom többé felajánlani, hogy az én társaságomat élvezve kezd a napodat.
-  Miért érzem úgy, hogy ez nem fog hiányozni az életemből? – vágok vissza azonnal.
-  Nem tudnád egyszer az életben nem romba dönteni az önbizalmamat? – kérdezi könyörgéssel teli hanggal.
-  Nem vagyok még itt olyan régóta Colt. – nevetem el magam, miközben lerohanok a lépcsőn.
Elveszem az asztalon hagyott ebédemet és üdítőmet, belerakom a táskámba, elveszem az autókulcsot és már indulok is a hátsó ajtó felé. Colton szorosan mögöttem jön, szinte érzem a leheletét magamon. Úgy követ, mint egy chivava, aki nem kap elég szeretet a gazdájától. Már pedig ez a chivava nem fog több szeretetet kapni tőlem.
-  Megtennéd, hogy abba hagyod a követést? – mordulok fel mindenféle ok nélkül.
-  Csak az ebédemért jöttem kislány. Ne harapd le a fejem.
-  Az ebédedet már régen elvetted. – közlöm vele, ha már ennyire rövid távú a memóriája.
-  Nagyon harapós vagy ma reggel Ad, csak nem rosszat álmodtál? – kérdezi hangjában maró gúnnyal.
Ahogy ezt kimondja, azon nyomban megjelennek előttem a tegnap este emlékei. Lefékezek, kezem megáll az üvegajtón. Coltoné lett volna az az ismerős hang? Nem, az nem lehet. Megrázom a fejemet és a lehető legnyugodtabban lépek ki a friss levegőre, megpróbálva figyelmen kívül hagyni a nekem szegezett kérdését.
Megpróbálom kizárni az előtörő emlékeket a fejemből, megpróbálom a lehető legmélyebbre elrejteni őket, miközben minden erőmmel visszatartom a könnyeimet.
Nem ő volt az. – bizonygatom továbbra is magamnak vakon, bizonyítékok nélkül.
Odaérek a garázsajtóhoz, beütöm a kódot, majd belépek az ajtón és beszállok az autóba. Beindítom, bekapcsolom a rádiót és kitolatok az utcára. Türelmesen várok amíg Colton telefonál, bezárja az ajtókat és beszáll mellém az anyósülésre. Hajammal eltakarom a fél arcomat, hogy még véletlenül se tudjon semmit leolvasni róla, a magnót hangosabbra veszem és szépen lassan elindulok.

Alig teszünk meg pár métert, amikor valaki hirtelen a semmiből kiugrik az utcára mit sem törődve a forgalommal. Azonnal a fékre taposok, a nyikorgó hang hallatára az öngyilkos merényletre készülő férfi hátra ugrik miközben tekintetét le nem veszi az autóról.
Csak ülök ott és nézek magam elé, próbálom feldolgozni az előbb történteket. Lábam még mindig a fékpedált nyomja lefelé, kezeim a kormányt szorítják, mintha az biztonságot jelentene nekik.
-  Majdnem elütöttem valakit. – suttogom kétségbeesetten. – Jézusom! Majdnem elütöttem valakit! – mondom ki ezúttal kicsit hangosabban a kelleténél.
Azonnal kiugrom az autóból és a majdnem elütött férfihez szaladok, aki továbbra is csak az autót nézi szüntelenül.
-  Jól van? Jézusom, én…én annyira sajnálom! Nem lett semmi baja? Hívjak mentőt? Jól van? – hadarom teljes sokkban a történtek miatt, még mindig nem tudom felfogni, hogy mit tettem.
-  Szólaljon már meg! – ordítom torkom szakadtából és megzárom a vállát.
-  Ad, kérlek nyugodj meg. – szólal meg angyalian nyugodt hangon, továbbra is az autót fürkészve tekintetével.
Hangja belém fojtja a szavakat, amelyeket még szerettem volna megkérdezni tőle. Kezemet leveszem a válláról, hátrébb lépek és kifújom a régóta bent tartott levegőt, ami majd megfojtott már belülről.
Lehajtom a fejemet, a cipőmet kezdem nézegetni, majd azon kapom magam, hogy tekintetem az Ő cipőjére téved át, amibe nadrágja szárát tűrte be. Szemeimet egy ideig hosszú lábain legeltetem, nem törődve azzal, észreveszi-e vagy sem. Kezeit a zsebébe rakja, megköszörüli a torkát, mintha mondani akarna valamit, de egy szót sem szól. Végigmérem a felsőtestét, karját, amin az erek kidagadnak, majd elernyednek. Tekintetem emelkedő mellkasára siklik, onnan fel a nyakára, megfeszülő állkapcsára, borostás arcára, amit annyira, de annyira szeretnék megérinteni, de nem merek megmozdulni. Alaposan megfigyelem arcának minden apró vonását, minden egyes hajszálát, jól belevésem az emlékezetembe szemének sötétjét. Úgy nézem Őt, mintha maga Isten állna itt előttem, és szinte biztos vagyok benne, hogy Ő áll előttem.
Fejét lehajtja, tesz egy lépést felém és rám néz. Tekintetünk egy pillanatra egybe forr, majd azokkal a sötét, ám angyali szemekkel tetőtől talpig végig mér. Lábaim remegni kezdenek, gyomrom görcsbe rándul, amikor egy újabb lépést tesz felém. A fülemhez hajol, én pedig elfelejtek levegőt venni. Össze kell szednem magam, ha nem akarok másodpercek múlva ájultan az utcán feküdni vagy inkább a karjaiban. Ó, pedig mennyire szeretnék a karjaiban feküdni!
-  Ad, figyelsz te rám? – húzódik el tőlem hirtelen, és orromat megcsapja arcszeszének mámorító illata.
-  Is-ismerjük egymást? – nyögöm ki magamat és őt is meglepve ezzel.
Úgy néz rám, mintha ez nem lenne egyértelmű. Úgy néz rám, mint egy reménytelen emberre.
Kócos hajába túr, elneveti magát majd visszanéz az utcán parkoló járműre.
-  Tényleg nem emlékszel? – teszi fel csalódottan, mégis reménykedve kérdését.
Nem válaszolok neki, nem tudom, mit mondhatnék. Mellkasa újra emelkedni kezd, kezei ökölbe szorulnak, állkapcsa megfeszül. Beszívja alsóajkát, fejét lehajtja, mintha dühét próbálná elfojtani ezzel.
-  Ad! – Colton kiszáll az autóból és becsapja maga mögött az ajtót, aminek hangjára mindketten odakapjuk a fejünket.  – Ad mennünk kell! – szól rám kicsit hangosabban a kelleténél.
Nem figyelek rá, eddig se figyeltem rá, inkább visszanézek a férfira, akit majdnem elütöttem.
-  Nem hagyhatom, hogy vele menj el. – suttogja a fülembe rekedt hangon. – Velem kell jönnöd! – mondja ki, hátrál egy lépést és mélyen a szemembe néz.
Egy szempillantás alatt felemel a földről és rohanni kezd velem. Kezeimmel átölelem a nyakát, fejemet nyaka hajlatába hajtom, mélyen beszívom az illatát és hagyom, hogy elraboljon. Nem sikítok, nem rúgkapálok, nem akadályozom semmiben.
Hagyom, hogy beültessen egy autóba és elhajtson velem, olyan messzire innen, amennyire csak lehet.
Nem kezdek el kérdezősködni, nem kezdek el kutatni a dolgai között, nem kezdek el aggodalmaskodni, és hisztizni, hogy mit fognak szólni a szüleim. Most semmi más nem érdekel, csak Ő. Csak vele akarok foglalkozni, csendben nézni ahogy vezet, jól megfigyelni minden egyes mozdulatát.
Itt ülök egy idegennel egy autóban, ismeretlen helyeken autózva. Ez az idegen lehet, hogy bérgyilkos, lehet, hogy pszichopata vagy terrorista, de ez sem számít, mert tudom, hogy megbízhatok benne. Tudom, hogy vigyázni fog rám. Tudom, hogy vele vagyok csak biztonságban. Tudom, hogy az életét is kockáztatná értem.
Tudom, pedig nem is ismerem.