Seventh Chapter

Szemeimet félve nyitottam ki a legrosszabbra számítva. Arra gondoltam hogy vége az életemnek, vagy valami sötét cellában fogok felébredni, szakadt, piszkos ruhákban összekócolódott hajjal, de nem. A bőrömön hideget éreztem, és azt hittem hogy a halálkapuja előtt állok -már ha van kapuja-, ezt hitette el velem a hófehér táj. Óvatosan ültem fel és vettem jobban szemügyre az elém táruló képet, ami valóban hófehérbe borult. Kezeim átfagytak, hisz kesztyűt nem viseltem. Havazott ami csak arra utalt hogy tél van. De hogy lehetséges ez? Átaludtam volna két teljes hónapot?
Nagy nehezen feltápászkodtam a kellemes, mégis hideg hóról és próbáltam úgy nagyjából rájönni hová kerültem. Egy árva lélek nem volt az utcán annak ellenére sem hogy világos volt, de még egy árva utca jelző táblát sem láttam, bármerre is néztem. Nagy sóhajjal indultam el jobbra, mert hosszabbnak tűnt az út.
-  Rossz irány Csipkerózsika. - szólított meg egy rekedt hang, az a rekedt hang amitől mindig megdermedek, legyen akárhány fokos is a levegő.
-  Erre kell jönnöd. - háttal álltam neki, de szinte el tudtam képzelni magam előtt ahogy karba tett kezekkel, lazán int a fejével a helyes irány felé.
Mosolyogva fordultam meg, de amint tekintetem találkozott az ő hideg tekintetével, azonnal lefagyott a mosoly az arcomról.
De szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire örülök annak hogy itt van és segíteni próbál. Szerettem volna megölelni örömömben, és mint egy óvodás hógolyózni és hóangyalt csinálni a friss hóban, de ezek mint minden ilyen gondolatom, megmaradtak a fejemben.
Sietve indultam el felé, és ezt a sietséget szinte már futásnak lehetne mondani, annyira igyekeztem minél hamarabb oda érni hozzá.
-  Késésben vagyunk. - dörmögte a távolba meredve, majd elindult.
Felszerettem volna tenni neki a kérdést hogy honnan és hogy hová megyünk, de mint mindig, most is úgy éreztem hogy nem kell kérdezősködnöm, hisz megbízhatok benne. Gondolataimból egy apró lökés ugrasztott ki. Nem is lökés, hanem inkább húzás. Mintha valami húzott volna Brad után, és ez a valami futásra késztette a lábaimat. Ha jobban belegondoltam, akkor rájöttem hogy mindez akaratomon kívül történik meg velem. Olyan érzésem volt, mintha valaki irányítani próbálna.
Lábaim csak vittek az idegenbe, akarattal vagy akaratlanul, fogalmam sincs, de én mindezt a gondolataimba merülve figyelmen kívül hagytam. Brad hátát néztem és próbáltam rájönni hová akar vinni. Hülyeségnek fog hangzani, de próbáltam a gondolataiba férkőzni, meg akartam tudni mi jár a fejében.
Kellemetlen volt a köztünk kialakult csend. Viszont annyiban szolgált a javamra, hogy nem kezdtem el dadogni úgy, ahogy azt általában szoktam Brad jelenlétében.
-  Tudni szeretnéd hol vagyunk? - szinte a gondolataimban olvasott és tette fel nekem a neki szánt kérdésem.
Aprót bólintottam és türelmesen vártam a válaszát, miközben szemügyre vettem hogy merre is vagyunk.
Csodálkozva figyeltem hogy a tél hirtelen átváltott tavaszra, hisz minden színekben pompázott és mindent madárcsicsergés járt át.
-  Az emlékeidben vagyunk. - szemei összeszűkültek míg az enyémek kikerekedtek. Szórakozik velem. - Bizonyára nem érted, és halvány lila gőzöd sincs arról hogy mit is jelent ez. De ne aggódj Ad, mindent meg fogsz tudni a maga idejében.
-  Úgy beszélsz mint az apám, Brad. - suttogtam miután eljutottak az ismerős szavak a tudatomig.
Nem válaszolt kijelentésemre, csak elindult előre, mintha tudná hová kell menni, én pedig, mint hűséges társa követtem.
-  Brad hová megyünk? - kérdeztem teljesen kétségbe esve.
Nem válaszolt csak ment tovább a semmibe, a lábaim pedig követték, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Próbáltam nemet parancsolni magamnak, de mintha egy hang folyamatosan azt súgta volna hogy nem tudok ellenszegülni, feleslegesen gyötröm magam. Aztán megszólalt apám hangja a fejemben. Mindig azt mondta hogy amit a fejembe veszek, addig megyek amíg azt meg nem valósítom, és nem hallgatok senkire. Tudtam hogy le kell győznöm az ismeretlent a fejemben. Tudtam hogy képes leszek rá.
Szemeimet leszorítottam és próbáltam a talajhoz szorítani a lábaimat is, de azok továbbra is csoszogtak előre. Próbáltam apa hangjára koncentrálni és kizárni minden mást ami ebben meggátolhat.
"Mindig eléred amit akarsz.." - beszélt tovább és tovább.
Kezeimet a halántékomhoz kellett szorítanom, amikor egy erősebb szorítást éreztem a koponyám körül, olyat amilyet még soha nem tapasztaltam. Mintha két kéz össze akarná nyomni, másik kettő pedig szét akarná húzni a csontot. Bizonyára tudtomra akarták adni hogy hatalmuk van felettem és adjam fel a küzdelmet.
Megakartam tudni mi folyik itt, megakartam tudni hogy mi történik velem. Fogaimat összeszorítva próbáltam elnyomni a torkomból előtörni készülő ordítást, amit talán az ellenszegülésem okozott?
Éreztem hogy Brad megfordult amikor meghallotta hogy csontok törnek el a végtagjaimban, majd hallottam ahogy felém fut és a nevemet mondja.
Le kellett térdelnem, hogy ne essek össze úgy mint egy katona aki most kapott golyót a szívébe. De ez nem hasonlítható ahhoz. Ez sokkal rosszabb volt. Nem szűnt meg a fájdalom, nem gyengültem el és nem folyt a vérem ahogy a meglőtt katonáknak.
A sírógörcs kerülgetett, bár tudtam hogy a sírástól nem lesz jobb semmi, előtörtek a könnyeim. Brad kétségbeesetten szólongatott, azt várva hogy mondjak neki valamit, illetve hagyjam abba, bármi is amit csinálok, de szavai nem jutottak el hozzám.
-  Brad.. - zokogtam nevét, abban bízva hogy ez segíteni fog majd.
Újabb törést éreztem a karomban, ami elérte hogy újra felordítsak. Az adrenalin szintem mintha egy pillanat alatt érte volna el a maximumot - már ha ott van ilyen. Egyszerre voltam dühös és hiperaktív. Az erő ami belém költözött e másodpercek leforgása alatt, önbizalmat adott. Legyőzhetetlennek éreztem magam és éhesnek. Szemeim szinte égni kezdtek az éhség szó gondolatára, és azonnal az "áldozatot" kezdték keresni.
Bradre néztem, akinek feketén csillogó szemeibe most kétségbeesettség, rémület és talán sajnálat költözött, és ez mintha visszahúzott volna a földre. Nem éreztem égni a szemeimet és nem éreztem már éhséget sem. Éreztem ahogy elszáll a dühöm és az adrenalin szintem is csökkenni kezd, majd, hogy teljesen elgyengülök, mindezt Brad egyetlen pillantásától, viszont a szemeim még mindig könnyeztek.
-  Csss. - csitítgatott hogy ne sírjam el magam, mindhiába. A könnyeim újra előtörtek. - Nyugodj meg Ad. Ne sírj. Mindjárt vége. - suttogta nyugtató, mégis uralkodó hangján. - Mindjárt vége.
Mögém ült és szorosan magához ölelt, majd lassan ringatni kezdett, mintha azt akarná aludjak el.
-  Mindjárt vége. - suttogta újra megerősítés révén. A szavait ismételtem magamban az ő hangján, míg ő, az ölében ringatott mély álomba. Csak az járt már a fejemben, hogy ugyanígy ébredjek fel, ugyanígy a védelmező karjai között ébredjek fel.

_______________________________________________________________

Jó estét drága olvasóim! :) 
Magam sem tudom mikor jelentkeztem már résszel, de a lényeg  hogy megérkezett. Ahogy azt ígértem, kicsit többet tudunk meg ebben a részben Adolfine-ról, nos hogy ez milyen mértékben igaz, vagy hogy Ti mit gondoltok az már más téma/dolog..:) Nagyon sajnálom hogy ennyire rövid lett, de úgy gondoltam elég ezt feldolgozni, már ha fel kell..
Remélem elnyerte a tetszéseteket és várjátok a folytatást.. :)
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a kommentet és a kritikáimat, és köszönöm a 8(!!) feliratkozót, illetve kilencet, és az 1500 oldalmegjelenítést! 
Várom a visszajelzéseket tőletek! :)
És sok sikert mindenkinek a sulihoz!
Hamarosan jelentkezem. H.xoxo

Sixth Chapter

 Mégis mire számítottam? Hogy a sokadik agyszüleményem igaz lesz? Esetleg hogy Brad majd egy kis érdeklődést fog mutatni irántam? Egyik sem történt meg.

Amilyen hirtelen szólalt meg a csengő azon a szokatlan fülsüketítő hangján, olyan hirtelen tolta ki mindenki maga alól a székét és indult meg az ajtó felé. Egyedül én voltam az akit leláncoltak a zajok a faszékhez. Illetve nem. 

Brad mellettem ült, szemeit rajtam tartva, nem törődve a barátaival, akik Brad vállát megütögetve hagyták el a termet. Egy pillanatra megfordult a fejemben hogy vele is ugyanazok történnek meg mint velem, hogy ő is ilyen élesen hall mindent és hogy vele is ugyanúgy szórakozik a képzelete.

Nem szólalt meg csak figyelt tekintetével fogva tartva az enyémet. Barna íriszei szinte az arcomba fúródtak és nem akartak eltűnni onnan. Zavaró, már inkább idegesítő viselkedése az őrületbe kergetett és nem tudtam szabadulni tőle. Lehetetlennek tűnt megmozdulni vagy megszólalni a jelenlétében. Tekintetemet hiába kényszerítettem más irányba nézni, az valahogy mégis mindig visszakéredzkedett gyönyörű arcára. Kifejezéstelen tekintete kérdéseket emésztett fel bennem, amik már a nyelvemen voltak, de azokat kimondani nem tudtam, csupán egy mély levegő vételig sikerült eljutnom. Mire vár? Mondanom kéne valamit?

Tanácstalanul ültem ott és vártam valami jelre, amit a szabadulásomért küld majd valaki. Lehet ez is csak egy őrült agyszüleményem, biztos csak a képzeletem szórakozik velem. De miért szórakozik? 

Brad felé akartam fordulni, szorosan magamhoz akartam ölelni, beszélni akartam hozzá, mondani akartam neki valamit, de csak a gondolataimban jutottam el odáig. 

Ki kellett ebből a "börtönből" szabadulnom. Muszáj volt leküzdenem az érzést amit Brad váltott ki belőlem. 

Nagy nehezen erőt véve magamon, elkezdtem elpakolni a kémia felszerelésemet és felálltam a helyemről. 

-  Ad.. -szólalt meg váratlanul, szinte már figyelmeztető hangján amibe az egész terem, és vele én is beleremegtem. 

És hangja elindított egy apróbb "földrengést". Tisztán hallottam az üvegek óvatos koccanását, az ablakok remegését, a terem plafonjára szerelt villanyok tartócsavarjainak a húzódását, amik olyanok voltak mintha elakarnák engedni azt. Félve pillantottam fel a pont felettem elhelyezkedő villanysorra. 

A terem  végéből érkező csattanás jelezte, hogy a csavarok feladták, kilazultak, elengedték a könnyű burkolatot. Szilánkok repkedtek mindenfelé, miközben egy következő alany zuhant a kemény talaj felé. Teljesen ledermedve álltam ott, sikítani sem tudtam. Mi van ha ez a valóság? Csak reménykedtem hogy ez nem történik meg, és élve kijutok, sérülések nélkül a teremből. Csak figyeltem a repkedő szilánkokat és vártam arra hogy mi történik. Mi a következő lépés. 

Hirtelen egy erős kéz a hasamnál fogva húzott az ajtó felé és tolt ki azon. Fel sem fogtam mi történt, olyan hirtelen ment végbe a cselekvés. Az egyik pillanatban még a teremben álltam lemeredve, aztán a másikban már az iskola folyosóján figyeltem Brad feszült arcát.

-  Ez.. - köszörültem meg a torkomat. - Ez..most..megtö.. - mondatomba belevágva hallgattatott el.

-  Nem. De most ugyanúgy ott feküdnél eszméletlenül. - köpködte idegesen a szavakat. 

Uralkodni próbált magán, de nem tudott. Fogalmam sincs mi idegesítette így fel, főleg ha az előbb történtek nem voltak valósak.Tekintetemet az előbb elhagyott terem ajtajára szegeztem és igyekeztem felfogni mi is játszódott le ismét az agyamban..jobban mondva, hogy eddig mi is játszódott le benne. A suli első napján a fura zajok sokasága, az a vörösen izzó szempár az erdőben, a szekrények harca az iskola folyosón és most a teremben történtek.. Mintha a saját halálomat idézném meg mindig.

-  Reszketsz Ad. - nézett rám most már aggódó tekintettel. 

-  Én csak..el kell mennem. - ráztam meg a fejemet, halántékomra téve ujjaimat. 

Megfordultam és elindultam a kijárat felé, nem törődve semmivel. Muszáj volt eltűnnöm, kiürítenem a fejemet és lefoglalnom magamat valamivel. Távol kellett kerülnöm ettől a várostól. Tenyerem az iskola ajtó hideg felületéhez ért, de még mielőtt kinyithattam volna egy meleg kezet éreztem az enyémen. 

-  Nem mehetsz el. - suttogta kérlelő hangon. - Nem mehetsz el.

-  Hagyj kimenni, Brad. Kérlek. Nyugalomra van szükségem.

-  Maradj mellettem. - barna szemei most feketén ragyogtak, amikben dühöt láttam. - Nem fog többet ilyen történni, csak maradj velem. 

Kezeinkre néztem, amik még mindig egymáson pihentek, majd vissza az íriszeire és végül az ajtóra. Semmire nem vágytam jobban mint a szabad levegőre.

-  El kell innen tűnnöm. - húztam ki tenyere alól a kezem és toltam ki az ajtót.

Sietős léptekkel mentem le a lépcsőn, majd egyenesen az engem váró autómhoz. A táskámban kutattam a kulcsaimért, és reménykedtem hogy most nem akarnak eltűnni és bujkálni előlem. Amint az ujjaim a hideg fémhez értek, azonnal rákulcsolódtak és kihúzták a táskából. Sietve kerestem elő az autó kulcsát miközben már az ajtót nyitottam.
Kirázott a hideg és a gyomrom görcsbe rándult, amikor megéreztem jelenlétét mögöttem. Szemeimet leszorítva imádkoztam hogy ez is csak egy agyszüleményem legyen, és tűnjön el minél hamarabb. Mindig feszülten és leláncoltan érzem magam a jelenlétében, és most nem akartam oda ragadni a parkoló kellős közepére. Reméltem hogy elment, ezért óvatosan kinyitottam a szemem, de amint az autó ablakán megláttam sötét tekintetét, újra uralkodott felettem.
-  Miért nem hagysz békén? - suttogtam jól artikulálva, majd nyeltem egy hatalmasat.
-  Nem tehetem. - simított végig óvatosan a hajamon, amelytől újra görcsbe rándult a gyomrom. - Engedd meg, hogy veled menjek.
Mi baj lehet belőle, ha engedem hogy velem jöjjön? Igaz nem szeretnék órákat kocsikázni egy számomra ismeretlen  helyen, de azért jó lenne ha lenne mellettem valaki, aki ismeri a környéket. Éreztem hogy egy óvatos mosoly kúszik arcomra, amit most Bradnek címeztem. Legyőzötten fordultam meg, hogy tudtára adjam a válaszomat, de akkor újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Miért akarom hogy velem jöjjön? Én nem akarom ezt. Tőle kell távol maradnom, nem az iskolától.
-   Sajnálom Brad, de nem. - tértem észhez másodpercek alatt.
-  Sajnálom Adolfine, de nincs más választásod. - ezzel kivette a kezemből a kulcsaimat és hihetetlen sebességgel ültetett be az anyósülésre majd ült ő maga is a kormány mögé.
-  Brad! Brad azonnal nyisd ki az ajtókat! - mondtam neki nyugodt, türelmes hangnemben.
Mintha meg se hallotta volna, teljesen hidegen hagyta a kérésem és lehet az is hogy mellette ülök, a saját kocsimban.
-  Brad nem rabolhatsz el! Nyisd ki az ajtókat! Hallod?
-  Ha szabadabbnak érzed magad tőle, akkor leengedem az ablakodat. - sóhajtott fel unottan majd tényleg leengedte az anyósülés felőle elektromos ablakot, de épp csak annyira, hogy a kezem kiférjen.
-   Ezt nem hiszem el.. elrabolnak a saját kocsimmal. - nevettem fel kínomban.

Viszonylag sikerült lenyugodnom az út egy részében. Fogalmam nem volt hová akar vinni, vagy hogy mit akar csinálni. Azon járt az agyam hogy hogyan tudott olyan gyorsan az autó másik oldalára menni, velem a karjaiban és hogy ült be utána villámgyorsan a kormány mögé. Szerettem volna kérdőre vonni, de mint mindig, a jelenlétében most sem tudtam megszólalni, egyedül a gondolataim beszéltek hozzám, azok is a fejemben, privát módon. Nem értettem miért van rám ilyen hatással. Semmit nem értettem vele kapcsolatban.
Letért az útról és egy kisebb ösvény szerűségen hajtott tovább, egészen addig amíg egy közepes méretű drót kerítés meg nem állított minket. Nyugodtan kiszállt majd megkerülte az autót hátulról és nekem is kinyitotta az ajtót.
-   Szállj ki. - parancsolt rám rekedt hangján aminek engedelmeskedtem.
-   Miért jöttünk ide? - kérdeztem meg félve, ahogy végig néztem az előttem elhelyezkedő természetes, őszi erdőt.
-   Tisztázni a dolgokat. - hideg ujjait a halántékomhoz érintette majd mélyen a szemeimbe nézett. - Sajnálom hogy ezt kell tennem. Hidd el, nem én akarom így. Csak tedd amit mondok.
A fekete íriszei láttán egyre jobban éreztem és láttam magam körül mindent sötétülni aztán mindent elborított a feketeség. Csak tedd amit mondok. - hangoztak szavai mindenfelől.


_______________________________________________________________

Sziasztok! :) Régen hoztam részt, ezért próbáltam egy kicsit a megszokottnál hosszabbra húzni a részt és érdekesebbé tenni. Ígérem a következő részekben már több minden kiderül, reményeim szerint és izgalmasabbak is lesznek a részek. Az ok amiért nem hozok sűrűn részt : a nyolcadik osztály, és a kevés szabadidő. De igyekszem ezen változtatni. Remélem tetszett és kérlek titeket valami nyomott hagyjatok magatok után! ui.: Milyen az új design? :3 
Csók. H. xx

Fifth Chapter

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Akárhányszor lecsuktam a szemeimet, újra és újra a vörös szempárral találtam szembe magam.
-  Jól vagy drágám? -  jött felém anya aggódó tekintettel.
-  Soha jobban. - erőltettem magamra egy mosolyt. - Indulnék. - mondtam türelmetlenül, mire elállt az utamból.
-  Hát persze. - mosolygott kedvesen és megsimítva a hátamat utamra engedett.
Beülve az autómba megkönnyebbülés fogott el. Féltem, hogyha tovább maradok a házban faggatni kezd és kénytelen leszek elárulni neki az eddig történteket, mert sosem lennék képes hazudni neki, és mert ő sosem adja fel ha látja hogy baj van. Ismét eszembe jutott apa. Semmit nem kellett neki mondanom, megvárta amíg én, önszántamból elkezdek mesélni. Talán fel kéne hívnom hogy valakivel megosszam az első élményeimet Beacon-ben.
Nyugodtan tértem le az iskola felé, ahol kezdett megtelni a diák parkoló. Beálltam egy még szabad helyre, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében szálltam ki a reggeli hűvös levegőre. Kimért léptekkel indultam az iskola bejárata felé, ahol ott állt Brad. Zsebre dugott kezekkel hallgatta a neki magyarázó fiút, miközben szemével az iskolába érkezőket mérte végig. Túl sokáig néztem. Tekintetével azonnal megtalálta az enyémet amit fogva akart tartani. Egy 'Bocs'-csal ott hagyta az ezzel elhallgattatott fiút és elindult felém. Azonnal elfordítottam a tekintetemet és felgyorsított léptekkel folytattam utamat az iskola ajtó felé.
-  Adolfine! Kérlek várj meg! Beszélnünk kell. - hallottam mögülem már szinte kérlelő hangját.
Arra gondoltam hogy mit akar megbeszélni. Ugyanis nekünk nincs megbeszélni valónk. Semmi nem történt amiről beszélnünk kéne. Szótlanul sétáltam tovább, és megpróbáltam levegőnek nézni.
-  Ne csináld ezt. Tudni akarom, hogy jól vagy-e. Tudnom kell. - nem láttam, de szinte éreztem hogy a keze ökölbe szorul.
-  Miről akarsz beszélni Brad? - fordultam meg hirtelen.
Arca nyúzott volt. Hasonlóan megviselt, akár az enyém. Elképzeltem ahogy ő is úgy forgolódik és fel-felébred este ahogy én. Nem. Biztosan nem a tegnap történtek miatt. - hessegettem el a gondolatot.
-  A tegnapiról. - kerülte feltűnően a tekintetemet.
-  Hm. - tettem a bal karomra a jobb könyökömet, és így a mutatóujjamat a számhoz emeltem, gondolkodást színlelve. - Ha érdekel, eszméletlenül jó érzés magassarkúban rohangálni az erdőben, miközben még csak sejteni sem sejted hogy a halálodba rohansz. - vágtam a fejéhez szemrebbenés nélkül.
Kezeit a vállamra téve fordított meg és tolt be egy szekrényeket elválasztó ajtón.
-  Halkabban. - szólalt meg miután bezárta azt.
-  Várj! - tettem a homlokomra a kezem. - A legjobb részt kihagytam...azt amikor hangok irányítottak!
-  Hogyan? - kerekedtek el a szemei azonnal. - Az képtelenség. - rázta meg hitetlenül a fejét, de amint látta teljesen komoly arcomat, kirontott a teremből.
-  Brad! - kiáltottam amint én is kiértem a folyosóra, de Őt már sehol nem láttam, mindinkább a rám szegeződő tekintetekkel szembesülhettem.
Végig néztem az engem figyelőkön, mielőtt zavartalanul indultam el a szekrényemhez. Fél úton jártam amikor még több tekintetet éreztem a hátamon. Hátra fordulva azonban meglepettség fogott el. Ugyanis a folyosó üres volt. Egy lélek sem volt ott rajtam kívül.
Én biztosan megőrültem. - gondolkodtam hangosan és a fejemet rázva igyekeztem tovább.
A cipőm kopogása visszhangzott a folyosón, lehet hogy az egész épületben, aminek hatására úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. De az képtelenség hogy tanítási napon, kora reggel egyedül legyek az iskolában.
Elképzeltem a reggeli zajt, a nyüzsgést, a csoportokat alkotó diákokat és az akkor érkezőket, majd újra megláttam Őt. A folyosó másik végén karba tett kezekkel, a falnak dőlve engem figyelt, fogva tartva a tekintetemet.
-  Trésor. - csak egy pillanatra fordítottam el róla a tekintetemet és máris a fülem mellől hallottam édesen csengő hangját.
Egy ütemet kihagyott a szívem amikor kimondta a szót. Kincsem.-hangzott a szava a fejemben újra, újra és újra. Az általam elképzelt tömeg is csökkenőben volt, ahogy szépen lassan, mint a buborékok "pukkantak ki" és váltak semmivé.
-  Miért Brad? - kérdeztem leszorítva a szemeimet.
Tudtam hogy köze van ahhoz ami velem történik, hogy köze van ahhoz amiket átélek amióta itt vagyok. És tudom hogy valami nem stimmel vele. Bárhol, bármikor megérzem a jelenlétét és mintha én irányítanám, ha hívom, azonnal megjelenik. Kezdett erősödni bennem a tudat, hogy aki Beaconbe be teszi a lábát, megbolondul. De én nem érzem magamat annak. Ide születtem talán?
-  Miért csinálod ezt? -  préseltem ki magamból a szavakat már az iskola csempéjét nézve. - Miért nem hagysz békén?
-  Te is azt akarod hogy itt legyek. - suttogta közelebb hajolva a fülemhez. - Trésor.
-  Megijesztesz. - mondtam ki a szót, ami már a találkozásunk óta volt a nyelvemen, de nem tudtam kimondani. - Azt akarom..azt akarom hogy elmenj. - néztem fel rá végül, és ha magabiztosnak látszottam, én éreztem hangomban a bizonytalanságot.
Döbbent arca egyre csak távolodott tőlem, megrémült szemei viszont továbbra is rajtam pihentek míg el nem tűnt egy ajtó mögött. Ujjaimat a halántékomhoz érintettem abban a reményben, hogy a keletkezett lüktetést csillapítani fogja. Lassú léptekkel indultam el a csak pár lépés távolságra található szekrényemhez. Próbáltam fel idézni a kódot amit én adtam neki, mindhiába. Nem tudtam gondolkodni, csak Brad rémült és üres tekintetét láttam magam előtt. Akaratomon kívül néztem abba az irányba amerre eltűnt. Enyhe, hűs fuvallatot éreztem az arcomon, nem a kinti, természetes szelet, valami sokkal rosszabbat, aminek hatására mindenki összerezzen és mindenki libabőrös lesz. Próbáltam a szekrényem kódjára koncentrálni de a fülemet megütő zaj nem engedte. Fémek koccantak össze, majd kezdtek folyamatos rázkódásba, mint egy kisebb földrengés kezdete. Távolról jött majd egyre közelebbről és közelebbről hallottam, majd ehhez a szekrényajtók rázkódása társult. Hirtelen a kék ajtók hatalmas csattanással csapódtak ki, mint ahogy a ló versenyen a startgép ajtók, csak ezek egymás után, zsinórban.
Az egész testem remegett. Nem akartam, nem tudtam elhinni hogy ez a valóság. Valaki szórakozik velem, vagy álmodom. Igen, álmodom.  - mondogattam magamnak és lassan hátrálni kezdtem.
Nem szűntek meg a földrengésre emlékeztető zajok amiktől erősebben lüktetett a halántékom. Egy hang folyamatosan arra késztetett hogy forduljak meg. Hiába próbáltam mindezt legyőzni, elgyengültem. A fájdalom elgyengített. Mögöttem, az iskola hatalmas "ablak fala" betört és apró szilánkokban hullott a csempére ami csak még tovább gyengített. Meg kellett támaszkodnom egy nyitott szekrényajtóban, hogy ne essek össze egy katasztrófa közepén. Minden papír, könyv, ruha, minden amiket az egyes szekrények őriztek, most a földön hevert a szilánkokkal együtt. Ez egy álom. - erősítettem meg magamban és lecsuktam a szemeimet.
Újabb szekrény csapódás keltette csak fel a figyelmemet. Az előttem elhelyezkedő ajtók sorban szakadtak ki a helyükről és vésődtek bele a velük szemben állóba.
Lábaimat futásra késztetve rohantam egy elfojtott sikollyal a torkomban a folyosó elején található tanterembe, ahol a kémia óráim lesznek megtartva.
Feltépve a terem ajtót, a bent tartózkodók döbbent, egyben csodálkozó tekinteteivel találtam szembe magam.
-  Ön az új diák? Adolfine Bane? - meredt rám a szemüvege mögül a tanár.
-  I-igen.
-  Memorizálnia kéne a csengetési rendet, amit megtalálhat az iskola honlapján illetve amit a portáról is kikérhet. - fordult vissza a táblához. - Üljön le Brad mellé.
S én, újra elvesztem a gyönyörűen ragyogó szinte fekete szempárban.
__________________________________________________________________________________
Hey Readers! Nagyon bízom benne hogy ez a rész (is) elnyerte a tetszéseteket. Nagyon köszönöm a +1 feliratkozót  és az előző részhez a kommentet! :) Két nap és SZÜNET ! Kitartás mindenkinek!
Hamarosan jövök. xoxo.H

Fourth Chapter

Körül néztem, hogy azért még is, a város melyik ismeretlen részére kerültem. egy erdő előtt találtam magam, mögöttem az iskolával. Nem emlékeztem az erdőre az iskola mögött, vagy csak nem vagyok elég jó megfigyelő. Még hallottam Brad nevetését é rekedtes hangját, illetve egy másik vékonyabb, nőiesebb hangot. Zavart hogy nem vette észre hogy felszívódtam és hogy jól elszórakozik egy másik lánnyal. Igaz hogy csak pár órát - bár lehet annyit se - töltöttünk együtt, engem mégis valami belülről szét akart tépni. Állj le Ad! Térj már észhez! - parancsoltam magamra azonnal.
Lehunytam a szememet és kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és egy mély lélegzet vétel kíséretében fordultam vissza az erdő irányába.
Halk, visszhangzó suttogást hallottam, mélyről, az erdő szívéből. Lábaim akaratomon kívül vittek előre, nem törődve semmivel. Néhány lépés után a suttogás megszűnt, és nem hallottam semmi mást a lábaim alatt elreccsenő gallyakon kívül.
Volt valami más is ebben az erdőben. Magányra volt szükségem, de nem csak a magány valami más is hívott. Megborzongtam egy újabb suttogás hallatán, de ez inkább volt hörgés mint normál emberi suttogás. Ösztönösen keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. Hideg bőröm emlékeztetett arra hogy mennyire lehűlt a levegő, amit eddig nem vettem észre, ahogy azt sem hogy nincs rajtam a kabátom. Hátra fordultam de már nem láttam az iskolát. Esküdni mernék hogy nem mentem többet száz méternél. Vállat vonva indultam tovább.
-  Vigyázz, hová lépsz! - szólított meg egy ismerős, szinte berögzült hang.  -  Erre felé sok a gödör. Vigyázni kell. - somolygott kedvesen és a kezét nyújtotta hogy segítsen egyen átlépni, ami csak arra várt hogy letörje a cipőm sarkát és hogy kificamítsa a bokámat.
-  Miért léptél le?
-  Irritált a barátod. - feleltem mire Ő megrázta a  fejét.
-  Az igazi oka érdekel. - állt elém ezzel elállva az utamat. - Gyerünk Ad! Hallani akarom! - egyik pillanatról a másikra változott meg a hangulatom.
Azt akartam hogy engedjen utamra, álljon el az útból és hagyjon békén. Zavart hogy hirtelen vált ilyenné. Megrémisztett szeme színének a feketesége és az, hogy a hallgatásom feszültté tette, és ez rám is hatással volt. Apa mindig azt mondta hogy kerüljem el a konfliktusokat és legyek én az okos a szamár helyett. Különböző feszültség oldó módszereket mutatott, körülbelül húz darabot, nekem mégis csak kettő jött be igazán.
Kezeim ökölbe szorultak, körmein a bőrömbe vájtak, s már-már hallani lehetett az elpattanó szálakat, amik majd szabad utat engednek az előbuggyanó véremnek.
-  Gyerünk, Adolfine! - morogta ismét türelmetlenül, közelebb lépve hozzám.
-  Hagyj, Brad. - kértem remegő hangon.
Lehajolt, ujjaival végig simított az arcomon mielőtt ezt mondta: -  Meg fogod bánni.
Egy lágy fuvallat kíséretében szívódott fel. Próbáltam szívverésemet csillapítani, mindhiába. Kétszer fordultam meg a tengelyem körül, de a hirtelen jött ködtől semmit sem láttam. Itt hagyott. Egyedül. Mély levegőt vettem és tettem egy óvatos lépést előre.
"Ne félj! Gyere Adolfine!" - hallottam tőlem jobbra egy ismeretlen hangot. "Kövess!" - szólott ismét, de amint oda kaptam a fejemet a titokzatos személy eltűnt.
-  K-ki va-van ott? - dadogtam remélve hogy választ kapok.
"Kivezethetlek, kis farkas. Ne félj!"
Két lehetőségem, illetve, három lehetőségem volt. Vagy követek egy ismeretlent, vagy hallgatok a megérzéseimre és keresek magam kiutat, avagy itt maradok a helyemen. Az utolsó kettő lett volna az ész szerű választás, én mégis más hogy cselekedtem.
-  Ha olyan helyzetbe kerülsz ahol kockáztatnod kell, kockáztass! Ne hátrálj meg! - hallottam apám hangját a fejemben ami csak erősítette a döntésemet.
Mindig felmerül az emberben a kérdés hogy megéri-e kockáztatni. Vannak akiknek nem, vagy akiknek édes mindegy. Ezek azok, akiket várnak a barátai hogy együtt töltsék a szabadidejüket, bulizzanak, shoppingoljanak, mozizzanak, edzőterembe járjanak..ésatöbbi, vagy akiket otthon szerető család vár, vagy akik tökéletesen elégedettek magukkal.
És van egy másik csoport. Egy csoport akikről az előbb felsoroltak nem mondhatóak el. Ide tartozom én is.
"Szükséged van rám. Te is tudod!" - szólt hozzám ismét, de most a hangjából biztonság áradt.
Szép lassan indultam el, szinte megbabonázva dallamos hangjától. Teljesen igaza van. Szükségem van rá a kijutáshoz. A kételyeket és a veszély érzetet oly hirtelen váltotta fel a magabiztosság és a semmivel nem törődés, mint ahogy ellepte az erdőt a köd. Nem értettem miért bízok meg egy hangban. Nem értettem és nem érdekelt. Csak a szavai ismétlődtek a fejemben.
-  Hová-hová, Angyal? Csak nem hiszed hogy egyedül hagylak? - mély hangja azonnal kiugrasztott a gondolatmenetemből. Megtorpantam és vártam a következő lépést. Meg akartam fordulni hogy szembe találjam magamat a mindenkit rabul ejtő gyönyörű, barna szempárral, de az ismeretlen hang nem hagyta hogy Rá gondoljak.
"Futnod kell!" - jött az utasítás mire én futni kezdtem.
Nem törődtem a magassarkúmmal, Brad kiáltásaival, csak futottam a kijutásban reménykedve. Figyelmesen követtem minden apró szavát az ismeretlennek, hogy véletlenül se tévesszek irányt.
Enyhe szorítást éreztem a tüdőm körül és szúrni kezdett az oldalam, aminek nem értettem az okát, hisz én rendszeresen sportolok. Fejemet megrázva futottam tovább, míg nem a szorítás fojtogatássá nem vált. Olyan érzés volt, mintha két erős kéz próbálná ketté tépni a tüdőmet, az érzés halálba kergető volt.
Egy fának támaszkodva szorítottam kezemet a bordáimhoz abban reménykedve hogy csillapodni fog a fájdalom. Csak rosszabb lett. Lehajtott fejjel és összeszorított szemekkel próbáltam elkergetni a hirtelen rám törő szédülést, majd, majd' felordítottam amikor újabb szorítást éreztem a tüdőim körül.
"Kövess és megtanítalak legyőzni a fájdalmat'" - a szívem kihagyott egy ütemet amikor szinte a fülem mellől hallottam meg a most hátborzongató hangot.
Kimérten emeltem fel a fejemet, hogy végre láthassam az "idegen vezetőmet". Az adrenalin szintem azonnal az egekbe szökött ahogy tekintetem találkozott két vörösen izzó szempárral. Elfojtottam egy sikolyt amikor rám vicsorgott, vagy inkább morgott. Nyeltem egyet amikor felegyenesedni láttam kb. két méteres alakját, majd előtört belőlem az elfojtott a sikoly az akkor kieresztett karmai láttán, és ő velem együtt ordított. Bele remegett az egész erdő, velem együtt.
-  Brad... - suttogtam abban reménykedve hogy meghallja é megvéd, vagy, ha ez egy álom akkor felébreszt belőle.

Lassan kezdtem hátrálni, ügyelve arra hogy ne essek véletlenül se hátra, vagy ütközzek egy fába, de persze, az élet még ilyenkor sem az én javamra szolgál. Egy fának a gyökere billentett ki egyensúlyomból, de a puha avar, inkább kemény föld helyett, izmos karok kaptak el.
-  Megnyugodhatsz. Megvédelek Angyal. - suttogta megnyugtató, magabiztos, dörmögő hangján.

-  Nyisd ki a szemeidet! Az Istenért Ad! - éreztem egy könnycseppet végig folyni az arcomon.
Szét akart robbanni a fejem, hiába szűntek meg az ismeretlen hangok és a veszély érzete.
-  Gyerünk! Nézz rám! - morogta Brad nyugtalanul.
Tekintetem nem a vörösen izzó szempárral és az erdőt ellepő köddel, hanem a felém hajoló Brad ijedt tekintetével találkozott. Azonnal ülő helyzetbe tornásztam magam hogy megbizonyosodjak, álom volt-e vagy valóság. Az elém táruló tiszta, csendes erdő kételyeket szőtt bennem. Tényleg megtörtént?

_________________________________________________________

Hey Readers!:) Késve, de felkerült a negyedik része a történetnek. Kárpótlásul ez egy kicsivel hosszabbra sikeredett. Remélem elégedettek vagytok vele! Új kinézetet tervzek adni a blognak, fogalmam sincs miért..csak mert új fejléchez kéne valami új kinézet is..mindegy.:) Remélem jól telik mindenkinek a suli és Keep Calm, hamarosan szünet! :D Egy újabb díjjal gazdagodott a blog, amit az arra kijelölt menüpontban találtok(remélem jól csináltam). Fogalmam sincs hányan olvassátok a firkálmányaimat, de egy kis visszajlzés jól esne tőletek..:)
Hamarosan jövök. xoxo. H.

Third Chapter

-  Fogalmam sincs, mi volt ez. Fogalmam sincs miért.. - próbáltam nem dadogni, és ha sikerült is, a hangom eltorzult és inkább tűnt sírógörcs körülinek mint magabiztos és összeszedettnek.
-  Nyugodj meg! Rendben? - térdelt le elém Brad, kezeivel tétovázva hogy megfogja-e a vállaimat vagy ne.
-  Hogy nyugodjak meg? - igyekeztem visszanyerni a természetes hangszínem. - Az imént..az imént majd szét robbant a fejem! - suttogva mondtam ki a szavakat.
Brad hozzám beszélt, de a szavai nem jutottak el hozzám. Csak bámultam a fehér, inkább szürkés csempét magam előtt, miközben az elmúlt egy perc eseményeit játszotta vissza többször, és többször az elmém.
Mi történt? - ez volt a kérdések sokasága közül az egyetlen értelmes és megválaszolható.
Továbbra is csak néztem a csempét. A kérdések csak ismétlődtek és ismétlődtek a fejemben, miközben a számuk csak nőtt és nőtt. Már-már annyira a megoldás, a válasz körül forogtak a gondolataim, hogy azt szinte letudtam olvasni a csempéről.
-  I.. - ennyit tudtam kinyögni percek múlva.
Brad abbahagyta a beszédet. - Tessék?
Kérdésére felnéztem rá. Mintha nem is hozzá beszéltem volna, mintha csak magamnak mondtam volna azt az i betűt.
-  Ad? Ad minden rendben?
Hiába próbáltam, nem tudtam megszólalni. Már nem foglalkoztatott a fejembe hasító fájdalom. Sokkal inkább az érdekelt miért van Ő itt velem. Miért törődik velem? És én miért bízok meg egy vad idegenben? Rabul ejtett gyönyörű, szinte fekete rám meredő szempár.
-  Bizonyára az új környezet teszi..vagy hogy más az időjárás, feltéve ha messze északról jöttél.. - összeráncolta a szemöldökét hirtelen jött gondolat menetén, nekem pedig mosolyognom kellett a dadogásán. - Vagy csak szimplán rosszul lettél..vagy besokalltál.
-  Brad. nem vagyok bolond.
-  Elég sápadtnak tűnsz. - felállt majd engem is felsegített a földről.
-  Te biztosan jobban festesz.
-  Köszönöm. Bár szerintem én mindig, ahogy most is, dögösen festek. - száját féloldalas mosolyra húzta miközben feltűrte ing ujját.
Kérdő tekintettel mértem végig tetőtől talpig. El kellett ismernem -magamban- tényleg eszméletlenül dögösen festett.
-  Na? - tárta szét várakozóan a kezeit. - Igazam van?
Azonnal megráztam a fejemet. - Nincs.
Kezeit kijelentésemre zsebre vágta és csalódottan ugrott egy aprót, miközben megcserélte a lábait. Végig mentünk a folyosón majd Brad lefordult a lépcső irányába, ahol én megtorpantam.
-  Órára kéne mennünk.
-  Jól mondod. - fordult felém kimért mozdulatokkal. - Kéne. De ilyen állapotban nem fogok veled órára menni. - kezdett el hintázni a sarkán.
-  Akkor hová?
-  Ma még nem ettem, ergo éhes vagyok.
-  Azt hittem szomjas vagy..
-  Gyere. - intett a fejével hogy kövessem.
A földszinti folyosón sétálva több ember hangja ütötte meg a fülemet, a kréta kopogása és más apró hangok mellett. Körül néztem a folyosón de rajtam és a 'társamon' kívül egy lelket nem láttam.
-  Célszerű a pálya felől elhagyni az iskolát.
Bólintottam és tovább követtem az említett hely felé. Út közben elgondolkoztam azon hogy hányszor lógott mér a suliból, és hogy hányszor kapták már el emiatt.
Ahogy kiértünk a friss levegőre csak újabb súlytó tekinteteket kaptam amiket próbáltam figyelmen kívül hagyni.
Egy éles síp szó hasított ismét fájdalmasan a fejembe amit egy éles kiáltás követett.
-  Ad?
-  Te nem hallod? - néztem értetlenül a felém tornyosuló fiúra.
Szemeivel minden felé, minden irányba nézett csak hogy kerülni tudja a tekintetemet. Kezeit maga elé tartva szorongatta, illetve a hangok alapján tördelte. Tétovázott.
.  De. De én is hallom ahogy mindenki más.
-  És semmi fej fájás? Semmilyen fájdalmat nem érzel?
-  De. Megszólal a csengő és tudom hogy órára kell mennem. Ez épp elég fájdalmas. - próbálta meg viccesebbé tenni a helyzetemet. - Nem tudom mi játszódik le a fejedben, de..
-  De mi? - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban. - Nem vagyok bolond!
-  Nem. Nem vagy az. - tartotta fogva a tekintetemet.
-   Van egy olyan érzésem hogy tudod mi történik velem. Azonnal mondd el!
-  Csak arra kérlek, hogy gyere velem. - arcára hirtelen ült ki a fáradtság.
Nem láttam más lehetőséget, ez kellett ahhoz hogy megtudjam a Mi történt? -re a választ, és én éltem is vele.
Autók motorjának zúgása, kerek csikorgása, kiabálás, madár hangok és sok más nagyobb, apróbb hang támadta meg a fülemet, amik egyre csak erősödtek. Össze szorított fogakkal próbáltam magamban tartani az ordításomat, miközben csak egyetlen ütemre próbáltam koncentrálni. Próbáltam rájönni a sok zaj közül hogy melyik Brad szívverése, és akkor, a hangok szépen lassan megszűntek.

-  Egy újabb omega Bradley falkájában.
Mielőtt véleményt alkothattam volna az utunkat álló, Braddel egy magas fiúról, a figyelmemet megragadó szavakat ismételtem magamban. Annyira ismerősen csengett az a szó hogy alfa, és ott bujkált valahol az omega szó jelentése is...Mindkettőben volt valami közös, ami ott volt a nyelvem hegyén, de nem tudtam kinyögni. Semmit sem hallottam az ismétlődő szavakon kívül.
-  Ne légy omega. Az omega sorsa halál. - mondta mindig apám amikor letörten mentem haza a suliból. - Legyen saját falkád, ahol te lehetsz az alfa! Hisz az omegák biztonságban érzik magukat az alfa mellett, ebből lesz később egy falka.
És akkor szépen lassan elkezdtem emlékezni. Beugrottak a mítoszok, a legendák és minden más amit rég nem látott apám mesélt nekem esténként, már szinte megszokásból. Még most sem hiszek abban, hogy léteznek azok a vörös szemű lények, akik szinte minden történetében benne voltak, szinte sorozat gyilkosnak felállítva. Nem létezhetnek.
-  Nem lenne legenda a legenda ha nem történt volna meg, Adolfine. - mondogatta mindig minden egyes fejrázásomra.
Bradre néztem aki belemerült a számomra ismeretlen sráccal való beszélgetésbe. Megnyugtatott a jelenléte és kezdett halványulni az előző gondolat menetem, de. De mi van akkor ha tényleg igazak a legendák?
Egy belső hang, a lelkiismeretem azt súgta menjek el innen, csak hagyjam itt, most, és én kivételesen hallgattam rá.


______________________________________________________________________
Szép napot neked, kedves olvasó !:) Bő két hete nem jelentkeztem résszel..amit nagyon restellek. Sajnos nem voltam még kész a résszel, vagy nem voltam vele megelégedve..ez amit közzétettem a második verzió a sok közül..nagyon igyekszem olyan részekkel szolgálni amik nektek is tetszenek..és a visszajelzések alapján tetszik is .:) Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kommentelő Ayumi-nak a megható véleményét! :) És kaptam még egy kritikát amit már közzé tettem a kijelölt menü pontban. 
Nem tudom mikor jelentkezem újra, de megvan az elképzelésem a negyedik részről. Remélem mindenkinek jól telik az iskola..ugye jól?! Ha nem akkor keep calm, hamarosan őszi szünet .:D 
Hamarosan jövök. Pusz. xx

Second Chapter

-  Ad! - hallom ismét anyám hangját az ajtó mögül. - El fogsz késni! Kelj fel!
-  Fent vagyok. - szóltam lazán vissza miközben fejemre húztam a takarómat.

Sosem voltam a korán kelés híve, mindig is szerettem sokáig aludni, vagy lustálkodni ahogy minden korombeli fiatal. Csakhogy a szüleim nem korombeli fiatalok. Apa sosem erőltetett semmit és sosem dörömbölt iskolai reggeleken az ajtómon. Mindig azt mondta "A hibájából tanul az ember.", és ezzel el volt intézve minden. Persze, nehogy tökéletes legyen a világ, az egyik szülő mindig a másiknak az ellentétje, és én mondom, nagy szerencséje van annak akinél ez nem így van.
Egy hatalmas sóhajjal fejeztem ki pihe-puha ágyamnak azt, hogy máris mennyire hiányzik, majd ezt követően a fürdő felé vettem az irányt. Egész hamar megszoktam a fekete és fehér csempével kirakott, saját fürdőszobámat, ahogy anya is mondta. Hű szokásomhoz híven, most is a tükör elé álltam és magamra néztem, majd egy hatalmas mosoly kíséretében próbáltam erősíteni az önbizalmamon.
A reggeli teendők elvégzése után, visszatértem a szobámba ahol rendbe szedtem az ágyamat és felhúztam a redőnyt. Miután megcsodáltam mennyire gyönyörű korán reggel is Beacon Hill, a szekrényemhez sétáltam és kivettem egy kék, kézhajlatig érő pulcsit, egy kockás szoknyát fekete testnadrággal majd elővettem a kedvenc őszi fekete magassarkúmat és elkezdtem átöltözni. Kifésültem a hajamat és egy teljesen minimális sminket tettem fel, majd felvettem a fekete szövetkabátomat és a táskámat majd kinyitottam az ajtómat ami mögött anyám döbbent feje fogadott.
-  Tudnod kéne hogy egy lányt hagyni kéne reggel készülődni. Főleg az első napján. - mondandómat egy mosollyal egészítettem ki, majd csókot nyomtam az arcára és elindultam le a lépcsőn.
Friss kávé illat csapta meg az orromat, ezért azonnal elindultam a konyhába, bár tudtam hiába, hisz nem apám újságot olvasó alakja fog fogadni.
-  Jó reggelt, Ad! - köszöntött kedvesen Derek.
-  Neked is, D! - mosolyogtam rá kedvesen és elvettem a kikészített reggelimet.
-  Tudod már hogyan jutsz el az iskolába?
-  Fogalmam sincs. - ráztam meg a fejem.
-  A kulcsaid! - bökött fejével a pulton heverő kulcscsomóra.
-  Huh. - kerekedtek ki a szemeim. - Köszönöm, Derek.
-  Legyen szép napod!
Intettem neki és elindultam megismerkedni az új autómmal, ami mellesleg egy BMW. Végig húztam kezemet a polírozott motorháztetőn, egészen a az ajtó kilincséig. Beültem a kényelmes fekete bőr ülésbe és azonnal beindítottam hogy megismerjem csodálatos hangját.

Az iskolában diákok csoportos tömege fogadott, ahogy a hatalmas iskola ajtó felé haladtak. Néha-néha dudálnom kellett hogy eltudjak menni a kiszemelt parkolóhelyemre.
Miután nagy nehezen megváltam szeretett új autómtól, elindultam megkeresni az igazgató irodáját. Ott beszélgetni kezdett velem és átadta a könyveimet az órarendem és a szekrény kulcsomat, amit azonnal felraktam az új kulcstartómra, amit tegnap kaptam Colton-tól afféle "Üdvözöllek" ajándék formájában.
-  A szekrényed mint látod a 175. Ez még a földszinten helyezkedik el, a lépcsőtől jobbra. Hamar megtalálod. - somolygott majd folytatta. - Nagyon remélem jó példát fogsz mutatni az új osztályodnak Adolfine. Láttam hogy kiemelkedő a tanulmányi eredményed. - sorolta a további észrevételeit miközben felsétáltunk a lépcsőn. - Elkísérlek az osztályodba, de a többi a te dolgod lesz.
-  Köszönöm!
Másodpercek múlva benyitott egy terembe. Az osztály automatikusan felénk fordult, de a tanár még befejezte a táblára írt szöveget.
-  Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok, Adolfine Bane. Segítsetek neki, rendben? - inkább parancsnak hangzott a feltett kérdése, de senki nem kezdett vitatkozni vele.
Biztatóan felém biccentett majd kilépett a teremből. Egyetlen egy üres padot találtam és barna hajú srác mögött, aki engem figyelt amióta beléptem a tanterembe. Lehajtott fejjel elindultam az üres pad felé és ott vártam addig amíg ki nem csengettek.
Amint az megszólalt én voltam az első aki elhagyta a tantermet és a szekrényéhez ért. Azonnal bepakoltam minden felesleges könyvet és a kabátomat majd tanácstalanul indultam el megkeresni a nyelvi előkészítő termét.
A lépcső fordulóban megéreztem valakinek a leheletét a hátam mögül, aminek hatására ösztönösen megfordultam. Az a srác állt előttem aki mögé beültem az első órámon, itt a Beacon Hills-ben. Összeráncolt homlokkal néztem rá és vártam hogy megszólaljon, amit meg is tett néhány másodperc múlva.
-  Milyen órád lesz? - meg sem várta a válaszomat kivette kezemből az órarendet és azt kezdte el vizslatni. - Hm. Milyen érdekes, ugyanolyan óráink vannak. A sors is egymásnak szánt minket. - pillantott rám és egy mosolyt küldött felém.
-  Nem hinném hogy az órarendünk miatt egymásnak szánt minket a sors.
-  Kitudja? - tárta szét a karjait és visszaadta az órarendem. - Gyere elkísérlek. - biccentett a fejével egyet ami azt jelentette hogy kövessem.
-  És.. - kezdtem hogy megtörjem a kialakult csendet. - Hogy hívnak?
-  Brad vagyok. Te pedig Ad. Látod? - fordult felém. - Még a nevünk kezdőbetűi is követik egymást.
-  Brad az őrült? - húztam fel egyik szemöldököm mire felnevetett.
-  Bírlak, Ad.
Éreztem hogy összesúgnak a hátam mögött és legszívesebben megálltam volna és megmondtam volna nekik hogy ha valami gond van azt nekem mondják el, ne egymásnak, de nem akartam első nap konfliktust ezért inkább csendben maradtam és azért imádkoztam hogy bár hallanám őket, bárcsak tudnám miről beszélnek.
-  Most jött ide és máris Brad legyeskedik körülötte. - szólalt meg egy váratlan lány hang a fejemben.
-  Na nem mondd. Engem két éve folyamatosan visszautasít. - váltotta fel egy másik.
Értetlenül bámultam magam elé és ösztönösen hátra fordultam hogy rájöjjek kik a hang forrásai. Egy szőke göndör és egy barna egyenes hajú lány. Semmi extra nincs bennük. Mind a kettő ugyanazt a ruhát viseli, csak más színben. Túl jól ismerem az ilyen lányokat és nagyon jól tudom hogy jobb ha nem ismerkedek velük.
Brad megbökte a vállamat amitől megszűnt a fejemben kialakult beszélgetés.
-  Minden rendben? - ahogy kimondta megszólalt a csengő.
A folyosó végéről jött a hang, az én fejembe mégis úgy hasított bele az éles kongások zivatara, mintha közvetlenül a fülem mellett helyezkedne el. Kiejtettem minden könyvet a kezemből ahogy lüktető halántékomhoz kaptam. Felordítottam annak reményében hogy szűnni fog a hang, de csak erősebb lett. Erősebb és több. Egyszerre bombáztak meg különböző zajok, mint például ajtó csapkodás, nevetés, láb dobogás és különböző idegesítő hang amit a csengő megszólalása vált ki a diákokból. A földre rogytam annyira fájdalmasan lüktetett a fejem és a hangok még mindig nem szűntek meg. Olyan érzés volt, mintha két fal nyomná össze a koponyámat, vagy inkább négy. Kiszáradt a szám és azt éreztem mindjárt szétrobban a fejem, akárhogy ordítottam, a falak nem könyörültek meg rajtam.
Aztán hirtelen minden megszűnt, csak néhány láb dobogást hallottam, azt is messziről és egy heves szív dobogását közvetlenül mellőlem. 
Heves légzésemet próbáltam csillapítani miközben félve pillantottam fel Bradre.
-  Mi volt ez? - kérdezte rémülten.
Megráztam a fejem. - Nem tudom.

  _____________________________________________________________________

Sziasztoook Kedve Olvasók! :) Remélem örömmel olvastátok a második részt amit hoztam nektek. :) Köszönöm a Második Díjjamat is, amit megtaláltok az arra kijelölt "menü pontban" és köszönöm a feliratkozókat és a majdnem 300(!!) oldalmegjelenítést! :) 
Remélem ti is kipihentétek az iskola első hetét és készen álltok a következőre :D A másik blogomban --> http://ontheislandof-dreams.blogspot.hu/ , remélhetőleg holnap felrakom az új részt. :) 
Lehetséges hogy később fognak felkerülni a részek a megszokottnál, hála a nyolcadik osztálynak.(L) De mindent megteszek hogy ne legyenek több hetes késések. :)
#szeretlektiteket

First Chapter

Nem jó, nagyon nem jó új diákként kezdeni a gimnázium harmadik évét. Ezt úgy mondják az emberek mintha egy ruhadarabról beszélnének, pedig Adolfine Bane, nem egy ruhadarab. Sokkal több annál. Az iskola előtt két nappal érkezett Californiába, és máris mindenki az új lányról beszélt. Csak az anyját ismeri közelebbről a városból, akihez két évente költözik két évre. Az édesapjával sokkal szorosabb kapcsolata van, nem is csoda, hisz' ő nevelte fel. Együtt járták az erdőket, völgyeket, kisebb hegyeket, csak úgy, hobbiból. Különös beszélgetések folytak köztük. A lánynak többször is megfordult a fejében, hogy a beszélgetés inkább haditervek kidolgozása, vagy az állatok viselkedésének tanulmányozása. Sokat beszélt neki a gyógyításról, arról, hogy a régi mondák szerint hogyan gyógyították meg a rászoruló állatokat. Ezek nem átlagos apa-lánya beszélgetések voltak. Oda haza minden más volt. Amint leszállt a gépről, már akkor érezte a szívében tátongó lyukat, ami a hiányt jelképezte. Az apja búcsú szavai hangoztak a fejében: "Ne felejtsd el hogy szeretlek, Ad!"

•Adolfine• 

Miután leszállt a gépem és átvettem a csomagjaimat, elindultam a parkolóba, ahogy azt anyával megbeszéltük. Szemüvegemet feltoltam a fejem tetejére és ezzel a mozdulattal a hajamat is eltüntettem a látómezőmből. Csak bolyongtam az autók sokasága között, miközben szememmel anyám jól ismert autóját keresve.
Már kezdtem feladni a parkoló közepe felé, és kezdett eluralkodni rajtam azaz érzés hogy megfeledkezett rólam, amikor hangos duda szót hallottam. Tekintetemet leemeltem telefonom kijelzőjéről, és azonnal elnevettem magam anyám integető alakját figyelve.

- Nagyon jó döntést hoztál szívem, remélem tudod. - ölelt át anya amint az autójához vittem a utazótáskáimat.
 - Remélem így lesz. - motyogtam majd bepakoltam a csomagtartóba és az anyósülés felőli ajtóhoz mentem.
- Olyan sok mindent akarok csinálni máris! Elég baj hogy ilyen kevés időnk van! Meg is van! Kikérlek egy hétre az iskolából! - csapta össze a tenyerét izgatottan.
Annyira örült hogy végre itt vagyok vele, annyira jó volt látni hogy boldog és ez engem is megmosolyogtatott.
- Egyszerűen imádni fogod ezt a helyet! Alig várom hogy elmenjünk városnézésre és vásárolgassunk! - folytatta még mindig izgatottan miközben gázt adott.
- Anya. - csitítottam. - Vegyél azért levegőt is.
- Persze, kincsem.Persze. - mélyet sóhajtott és újra folytatta. - Mit szeretnél jobban? Haza menni, vagy..
- Haza! - szakítottam félbe gondolkodás nélkül.
 - Rendben van. Imádni fogod Dereket és Colton-t!
- Hány éves Colton? - kérdeztem a "bátyámról".
- Jaj, ugye tudod hogy ő nem a vér szerinti fiam? - somolygott kedvesen.
- Idősebb nálad. Ő már főiskolás, kicsim.
 - Nem azért kérdeztem. - ráztam meg a fejemet. - Csupán érdekelt a kor különbség.
Pár percen belül leparkolt egy hatalmas kapu előtt, amit már majdnem teljesen benőtt valamilyen futónövény. Kiszálltam, és szememmel kerestem a kaput, de nem találtam sehol.
- Erre, Ad! - szólt anya édeskés hangja.
- Nem itt laktunk két éve. - néztem meg jól a nálam fél méterrel nagyobb kovácsoltvas kaput.
- Nem, tényleg nem. Ez itt Derek háza. Ragaszkodott hozzá hogy ide költözzünk.
Bent az udvaron amit azonnal észrevettem a medence volt. Egy hatalmas földbe vájt medence. Aztán megcsodáltam a gyönyörű sövényt, a néhány fát, amik a kert sarkában voltak ültetve, a csodaszép pázsitot, majd az üveg ajtót, amiből majd nem az egész fal állt. Úgy nézhettem ki mint egy turista, aki soha nem látott még ehhez foghatót, mert az csak földbe vájt házakban lakhat vagy barlangban..
- Ez a hátsó bejárat. - kuncogott anya, amint látta elcsábított fejemet. - Majd hozzá szoksz, ne aggódj. - megpaskolta a vállamat és beljebb tolt a házba.
- Te egyenesen a paradicsomba hoztál. - suttogtam.
- Nem én, Derek. Derek! - kiáltotta újra az említett férfi nevét.
Szinte észre se vettem, és már előttem is állt. Komolyan nem tudom honnan került elő. Lehet elbambultam, vagy annyira gyönyörködtem a ház belsejében is, hogy teljesen megfeledkeztem mindenről, és lehet hogy percek teltek mióta beléptem a házba. Rámosolyogtam és a kezemet nyújtottam felé.
- Adolfine Bane.
- Derek McFarland. - fogadta el és megrázta a kezem.
Ahogy hozzá ért a bőrömhöz..olyan érzés volt, mintha az áramot fognám. Nem sokkolt mégis volt valami..valami amit nem lehetett nem észre venni. És nem, nem arról a 'Szerelem első érintésből' dologról beszélek..  
Lehet kosarazott. - adtam egy értelmes választ magamnak.
- Sokat mesélt rólad édesanyád. - somolygott. - Remélem jól fogod érezni itt magad. - mutatott büszkén a háza belsejére. - Apropó, a csomagjaid?
- Megyek behozom őket. - mondtam kissé zavartan és már fordultam is az ajtó felé.
 - Hagyd csak. - legyintett egyet a kezével. - Colton! Derektől egy fejjel alacsonyabb srác rohant le a lépcsőn, amint észre vett, hirtelen lefékezett a végében.
- Üdv! - biccentett felém.
- Colton, ő itt Adolfine. Segíts neki behozni a bőröndöket. - avatta be a részletekbe Derek.
 - Á! Már vártunk hugi! - nevetett miközben bele boxolt a vállamba.
- Megoldható hogy ezt, ne csináld? - mondtam neki óvatosan, igyekezve elrejteni a haragomat, miközben  ki mentem mellette a hátsó ajtón. _________________________________________________________________________________________

Halihó Readers!:) Igyekeztem ahogy tudtam. Nagyon remélem hogy meg felel ez is egy első résznek. Mivel első rész több nem telt tőlem. Nagyon remélem hogy tetszik a kinézet és az új fejléc. Mivel nem tudtam a régitől sem megválni, egy kép modulként raktam fel, ami azonnal a fejléc alatt látható. :) Köszönöm Szépen a két feliratkozót, és az Első Díjamat, amit az arra készített Oldalon megtalálhattok. A blog frissülni fog folyamatosan, ugyanis még ez nem végleges kinézet.
Nagyon remélem hogy sikerült egy kicsit elterelni a figyelmeteket a közeledő rémálomról.:) Röviden ennyi. Hamarosan jövök! xoxo.H

Prologue

Néha én is nevetek az Élet viccein. Nevetek azon amit másokkal és velem művel. Nevetek, hogy úgy játszik velünk mintha a játékszerei lennénk, és az ő hangulatától függne a sorsunk, jövőnk, évünk, hónapunk..minden napunk vagy éppen az óráink. Jót szórakozik, aztán ha úgy gondolja, elvágja a kis zsinórt hogy a bábú hadd hulljon a semmibe, elveszetten a halálba, ami a megváltást is jelentheti egyes bábuk számára. Az élettel nem vitatkozhatunk. Nem szállhatunk vele szembe, nem fordulhatunk ellene. Vagy mégis?
A családunk, barátaink, kedvenceink ellen fordulhatunk, hazudhatunk nekik..bármit megtehetünk csupán nagy elszántság és ok kell hozzá. Lehetnek előttük titkaink..na de az Élet előtt?
Ki tudja, mi történik ha szembe szállsz a sorsoddal? Ha lerángatod a zsinegeket, és magad próbálod irányítani az életed? Nem teljesítesz parancsokat, és folyamatosan ellenszegülsz?
Ellenszegülés. Hatalmas erővel bír e szó. Sokan akarják ezt az erőt magukénak tudni, de van, hogy nem bírják a vele járó terhet.
Tettek. Vajon mindig tisztában vagyunk azzal, hogy mit teszünk? Mindig emlékszünk a tegnapra, ha másnap felkelünk? Saját akaratunk miatt cselekszünk, vagy minden tettünk az Élet játéka, próbája?
Akarat. Sokan meglepődnének mi is rejlik e szó mögött. Meglepődnének milyen is az igazi akarat.
Emlékek. Mindenre, minden egyes percre emlékszel az életedből? Tudod mi történt születésed napján? Pontosan..mi is történt?
____________________________________________________________________________________

Sziasztok! Meghoztam a porológust, remélem mindenki, aki olvasta meg volt vele elégedve és tetszett neki. Remélem hogy ezt a blogomat is fogjátok olvasni, néhányan! 

Az oldal folyamatosan frissülni fog, legalábbis a design az biztos.:) 

Hamarosan jövök. xoxo. H.