Körül néztem, hogy azért még is, a város melyik ismeretlen részére kerültem. egy erdő előtt találtam magam, mögöttem az iskolával. Nem emlékeztem az erdőre az iskola mögött, vagy csak nem vagyok elég jó megfigyelő. Még hallottam Brad nevetését é rekedtes hangját, illetve egy másik vékonyabb, nőiesebb hangot. Zavart hogy nem vette észre hogy felszívódtam és hogy jól elszórakozik egy másik lánnyal. Igaz hogy csak pár órát - bár lehet annyit se - töltöttünk együtt, engem mégis valami belülről szét akart tépni. Állj le Ad! Térj már észhez! - parancsoltam magamra azonnal.
Lehunytam a szememet és kifújtam az eddig bent tartott levegőt, és egy mély lélegzet vétel kíséretében fordultam vissza az erdő irányába.
Halk, visszhangzó suttogást hallottam, mélyről, az erdő szívéből. Lábaim akaratomon kívül vittek előre, nem törődve semmivel. Néhány lépés után a suttogás megszűnt, és nem hallottam semmi mást a lábaim alatt elreccsenő gallyakon kívül.
Volt valami más is ebben az erdőben. Magányra volt szükségem, de nem csak a magány valami más is hívott. Megborzongtam egy újabb suttogás hallatán, de ez inkább volt hörgés mint normál emberi suttogás. Ösztönösen keresztbe fontam a karjaimat magam előtt. Hideg bőröm emlékeztetett arra hogy mennyire lehűlt a levegő, amit eddig nem vettem észre, ahogy azt sem hogy nincs rajtam a kabátom. Hátra fordultam de már nem láttam az iskolát. Esküdni mernék hogy nem mentem többet száz méternél. Vállat vonva indultam tovább.
- Vigyázz, hová lépsz! - szólított meg egy ismerős, szinte berögzült hang. - Erre felé sok a gödör. Vigyázni kell. - somolygott kedvesen és a kezét nyújtotta hogy segítsen egyen átlépni, ami csak arra várt hogy letörje a cipőm sarkát és hogy kificamítsa a bokámat.
- Miért léptél le?
- Irritált a barátod. - feleltem mire Ő megrázta a fejét.
- Az igazi oka érdekel. - állt elém ezzel elállva az utamat. - Gyerünk Ad! Hallani akarom! - egyik pillanatról a másikra változott meg a hangulatom.
Azt akartam hogy engedjen utamra, álljon el az útból és hagyjon békén. Zavart hogy hirtelen vált ilyenné. Megrémisztett szeme színének a feketesége és az, hogy a hallgatásom feszültté tette, és ez rám is hatással volt. Apa mindig azt mondta hogy kerüljem el a konfliktusokat és legyek én az okos a szamár helyett. Különböző feszültség oldó módszereket mutatott, körülbelül húz darabot, nekem mégis csak kettő jött be igazán.
Kezeim ökölbe szorultak, körmein a bőrömbe vájtak, s már-már hallani lehetett az elpattanó szálakat, amik majd szabad utat engednek az előbuggyanó véremnek.
- Gyerünk, Adolfine! - morogta ismét türelmetlenül, közelebb lépve hozzám.
- Hagyj, Brad. - kértem remegő hangon.
Lehajolt, ujjaival végig simított az arcomon mielőtt ezt mondta: - Meg fogod bánni.
Egy lágy fuvallat kíséretében szívódott fel. Próbáltam szívverésemet csillapítani, mindhiába. Kétszer fordultam meg a tengelyem körül, de a hirtelen jött ködtől semmit sem láttam. Itt hagyott. Egyedül. Mély levegőt vettem és tettem egy óvatos lépést előre.
"Ne félj! Gyere Adolfine!" - hallottam tőlem jobbra egy ismeretlen hangot. "Kövess!" - szólott ismét, de amint oda kaptam a fejemet a titokzatos személy eltűnt.
- K-ki va-van ott? - dadogtam remélve hogy választ kapok.
"Kivezethetlek, kis farkas. Ne félj!"
Két lehetőségem, illetve, három lehetőségem volt. Vagy követek egy ismeretlent, vagy hallgatok a megérzéseimre és keresek magam kiutat, avagy itt maradok a helyemen. Az utolsó kettő lett volna az ész szerű választás, én mégis más hogy cselekedtem.
- Ha olyan helyzetbe kerülsz ahol kockáztatnod kell, kockáztass! Ne hátrálj meg! - hallottam apám hangját a fejemben ami csak erősítette a döntésemet.
Mindig felmerül az emberben a kérdés hogy megéri-e kockáztatni. Vannak akiknek nem, vagy akiknek édes mindegy. Ezek azok, akiket várnak a barátai hogy együtt töltsék a szabadidejüket, bulizzanak, shoppingoljanak, mozizzanak, edzőterembe járjanak..ésatöbbi, vagy akiket otthon szerető család vár, vagy akik tökéletesen elégedettek magukkal.
És van egy másik csoport. Egy csoport akikről az előbb felsoroltak nem mondhatóak el. Ide tartozom én is.
"Szükséged van rám. Te is tudod!" - szólt hozzám ismét, de most a hangjából biztonság áradt.
Szép lassan indultam el, szinte megbabonázva dallamos hangjától. Teljesen igaza van. Szükségem van rá a kijutáshoz. A kételyeket és a veszély érzetet oly hirtelen váltotta fel a magabiztosság és a semmivel nem törődés, mint ahogy ellepte az erdőt a köd. Nem értettem miért bízok meg egy hangban. Nem értettem és nem érdekelt. Csak a szavai ismétlődtek a fejemben.
- Hová-hová, Angyal? Csak nem hiszed hogy egyedül hagylak? - mély hangja azonnal kiugrasztott a gondolatmenetemből. Megtorpantam és vártam a következő lépést. Meg akartam fordulni hogy szembe találjam magamat a mindenkit rabul ejtő gyönyörű, barna szempárral, de az ismeretlen hang nem hagyta hogy Rá gondoljak.
"Futnod kell!" - jött az utasítás mire én futni kezdtem.
Nem törődtem a magassarkúmmal, Brad kiáltásaival, csak futottam a kijutásban reménykedve. Figyelmesen követtem minden apró szavát az ismeretlennek, hogy véletlenül se tévesszek irányt.
Enyhe szorítást éreztem a tüdőm körül és szúrni kezdett az oldalam, aminek nem értettem az okát, hisz én rendszeresen sportolok. Fejemet megrázva futottam tovább, míg nem a szorítás fojtogatássá nem vált. Olyan érzés volt, mintha két erős kéz próbálná ketté tépni a tüdőmet, az érzés halálba kergető volt.
Egy fának támaszkodva szorítottam kezemet a bordáimhoz abban reménykedve hogy csillapodni fog a fájdalom. Csak rosszabb lett. Lehajtott fejjel és összeszorított szemekkel próbáltam elkergetni a hirtelen rám törő szédülést, majd, majd' felordítottam amikor újabb szorítást éreztem a tüdőim körül.
"Kövess és megtanítalak legyőzni a fájdalmat'" - a szívem kihagyott egy ütemet amikor szinte a fülem mellől hallottam meg a most hátborzongató hangot.
Kimérten emeltem fel a fejemet, hogy végre láthassam az "idegen vezetőmet". Az adrenalin szintem azonnal az egekbe szökött ahogy tekintetem találkozott két vörösen izzó szempárral. Elfojtottam egy sikolyt amikor rám vicsorgott, vagy inkább morgott. Nyeltem egyet amikor felegyenesedni láttam kb. két méteres alakját, majd előtört belőlem az elfojtott a sikoly az akkor kieresztett karmai láttán, és ő velem együtt ordított. Bele remegett az egész erdő, velem együtt.
- Brad... - suttogtam abban reménykedve hogy meghallja é megvéd, vagy, ha ez egy álom akkor felébreszt belőle.
Lassan kezdtem hátrálni, ügyelve arra hogy ne essek véletlenül se hátra, vagy ütközzek egy fába, de persze, az élet még ilyenkor sem az én javamra szolgál. Egy fának a gyökere billentett ki egyensúlyomból, de a puha avar, inkább kemény föld helyett, izmos karok kaptak el.
- Megnyugodhatsz. Megvédelek Angyal. - suttogta megnyugtató, magabiztos, dörmögő hangján.
- Nyisd ki a szemeidet! Az Istenért Ad! - éreztem egy könnycseppet végig folyni az arcomon.
Szét akart robbanni a fejem, hiába szűntek meg az ismeretlen hangok és a veszély érzete.
- Gyerünk! Nézz rám! - morogta Brad nyugtalanul.
Tekintetem nem a vörösen izzó szempárral és az erdőt ellepő köddel, hanem a felém hajoló Brad ijedt tekintetével találkozott. Azonnal ülő helyzetbe tornásztam magam hogy megbizonyosodjak, álom volt-e vagy valóság. Az elém táruló tiszta, csendes erdő kételyeket szőtt bennem. Tényleg megtörtént?
_________________________________________________________
Hey Readers!:) Késve, de felkerült a negyedik része a történetnek. Kárpótlásul ez egy kicsivel hosszabbra sikeredett. Remélem elégedettek vagytok vele! Új kinézetet tervzek adni a blognak, fogalmam sincs miért..csak mert új fejléchez kéne valami új kinézet is..mindegy.:) Remélem jól telik mindenkinek a suli és Keep Calm, hamarosan szünet! :D Egy újabb díjjal gazdagodott a blog, amit az arra kijelölt menüpontban találtok(remélem jól csináltam). Fogalmam sincs hányan olvassátok a firkálmányaimat, de egy kis visszajlzés jól esne tőletek..:)
Hamarosan jövök. xoxo. H.
nagyon joo..koviit.! :)
VálaszTörlés