Fifth Chapter

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Akárhányszor lecsuktam a szemeimet, újra és újra a vörös szempárral találtam szembe magam.
-  Jól vagy drágám? -  jött felém anya aggódó tekintettel.
-  Soha jobban. - erőltettem magamra egy mosolyt. - Indulnék. - mondtam türelmetlenül, mire elállt az utamból.
-  Hát persze. - mosolygott kedvesen és megsimítva a hátamat utamra engedett.
Beülve az autómba megkönnyebbülés fogott el. Féltem, hogyha tovább maradok a házban faggatni kezd és kénytelen leszek elárulni neki az eddig történteket, mert sosem lennék képes hazudni neki, és mert ő sosem adja fel ha látja hogy baj van. Ismét eszembe jutott apa. Semmit nem kellett neki mondanom, megvárta amíg én, önszántamból elkezdek mesélni. Talán fel kéne hívnom hogy valakivel megosszam az első élményeimet Beacon-ben.
Nyugodtan tértem le az iskola felé, ahol kezdett megtelni a diák parkoló. Beálltam egy még szabad helyre, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében szálltam ki a reggeli hűvös levegőre. Kimért léptekkel indultam az iskola bejárata felé, ahol ott állt Brad. Zsebre dugott kezekkel hallgatta a neki magyarázó fiút, miközben szemével az iskolába érkezőket mérte végig. Túl sokáig néztem. Tekintetével azonnal megtalálta az enyémet amit fogva akart tartani. Egy 'Bocs'-csal ott hagyta az ezzel elhallgattatott fiút és elindult felém. Azonnal elfordítottam a tekintetemet és felgyorsított léptekkel folytattam utamat az iskola ajtó felé.
-  Adolfine! Kérlek várj meg! Beszélnünk kell. - hallottam mögülem már szinte kérlelő hangját.
Arra gondoltam hogy mit akar megbeszélni. Ugyanis nekünk nincs megbeszélni valónk. Semmi nem történt amiről beszélnünk kéne. Szótlanul sétáltam tovább, és megpróbáltam levegőnek nézni.
-  Ne csináld ezt. Tudni akarom, hogy jól vagy-e. Tudnom kell. - nem láttam, de szinte éreztem hogy a keze ökölbe szorul.
-  Miről akarsz beszélni Brad? - fordultam meg hirtelen.
Arca nyúzott volt. Hasonlóan megviselt, akár az enyém. Elképzeltem ahogy ő is úgy forgolódik és fel-felébred este ahogy én. Nem. Biztosan nem a tegnap történtek miatt. - hessegettem el a gondolatot.
-  A tegnapiról. - kerülte feltűnően a tekintetemet.
-  Hm. - tettem a bal karomra a jobb könyökömet, és így a mutatóujjamat a számhoz emeltem, gondolkodást színlelve. - Ha érdekel, eszméletlenül jó érzés magassarkúban rohangálni az erdőben, miközben még csak sejteni sem sejted hogy a halálodba rohansz. - vágtam a fejéhez szemrebbenés nélkül.
Kezeit a vállamra téve fordított meg és tolt be egy szekrényeket elválasztó ajtón.
-  Halkabban. - szólalt meg miután bezárta azt.
-  Várj! - tettem a homlokomra a kezem. - A legjobb részt kihagytam...azt amikor hangok irányítottak!
-  Hogyan? - kerekedtek el a szemei azonnal. - Az képtelenség. - rázta meg hitetlenül a fejét, de amint látta teljesen komoly arcomat, kirontott a teremből.
-  Brad! - kiáltottam amint én is kiértem a folyosóra, de Őt már sehol nem láttam, mindinkább a rám szegeződő tekintetekkel szembesülhettem.
Végig néztem az engem figyelőkön, mielőtt zavartalanul indultam el a szekrényemhez. Fél úton jártam amikor még több tekintetet éreztem a hátamon. Hátra fordulva azonban meglepettség fogott el. Ugyanis a folyosó üres volt. Egy lélek sem volt ott rajtam kívül.
Én biztosan megőrültem. - gondolkodtam hangosan és a fejemet rázva igyekeztem tovább.
A cipőm kopogása visszhangzott a folyosón, lehet hogy az egész épületben, aminek hatására úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. De az képtelenség hogy tanítási napon, kora reggel egyedül legyek az iskolában.
Elképzeltem a reggeli zajt, a nyüzsgést, a csoportokat alkotó diákokat és az akkor érkezőket, majd újra megláttam Őt. A folyosó másik végén karba tett kezekkel, a falnak dőlve engem figyelt, fogva tartva a tekintetemet.
-  Trésor. - csak egy pillanatra fordítottam el róla a tekintetemet és máris a fülem mellől hallottam édesen csengő hangját.
Egy ütemet kihagyott a szívem amikor kimondta a szót. Kincsem.-hangzott a szava a fejemben újra, újra és újra. Az általam elképzelt tömeg is csökkenőben volt, ahogy szépen lassan, mint a buborékok "pukkantak ki" és váltak semmivé.
-  Miért Brad? - kérdeztem leszorítva a szemeimet.
Tudtam hogy köze van ahhoz ami velem történik, hogy köze van ahhoz amiket átélek amióta itt vagyok. És tudom hogy valami nem stimmel vele. Bárhol, bármikor megérzem a jelenlétét és mintha én irányítanám, ha hívom, azonnal megjelenik. Kezdett erősödni bennem a tudat, hogy aki Beaconbe be teszi a lábát, megbolondul. De én nem érzem magamat annak. Ide születtem talán?
-  Miért csinálod ezt? -  préseltem ki magamból a szavakat már az iskola csempéjét nézve. - Miért nem hagysz békén?
-  Te is azt akarod hogy itt legyek. - suttogta közelebb hajolva a fülemhez. - Trésor.
-  Megijesztesz. - mondtam ki a szót, ami már a találkozásunk óta volt a nyelvemen, de nem tudtam kimondani. - Azt akarom..azt akarom hogy elmenj. - néztem fel rá végül, és ha magabiztosnak látszottam, én éreztem hangomban a bizonytalanságot.
Döbbent arca egyre csak távolodott tőlem, megrémült szemei viszont továbbra is rajtam pihentek míg el nem tűnt egy ajtó mögött. Ujjaimat a halántékomhoz érintettem abban a reményben, hogy a keletkezett lüktetést csillapítani fogja. Lassú léptekkel indultam el a csak pár lépés távolságra található szekrényemhez. Próbáltam fel idézni a kódot amit én adtam neki, mindhiába. Nem tudtam gondolkodni, csak Brad rémült és üres tekintetét láttam magam előtt. Akaratomon kívül néztem abba az irányba amerre eltűnt. Enyhe, hűs fuvallatot éreztem az arcomon, nem a kinti, természetes szelet, valami sokkal rosszabbat, aminek hatására mindenki összerezzen és mindenki libabőrös lesz. Próbáltam a szekrényem kódjára koncentrálni de a fülemet megütő zaj nem engedte. Fémek koccantak össze, majd kezdtek folyamatos rázkódásba, mint egy kisebb földrengés kezdete. Távolról jött majd egyre közelebbről és közelebbről hallottam, majd ehhez a szekrényajtók rázkódása társult. Hirtelen a kék ajtók hatalmas csattanással csapódtak ki, mint ahogy a ló versenyen a startgép ajtók, csak ezek egymás után, zsinórban.
Az egész testem remegett. Nem akartam, nem tudtam elhinni hogy ez a valóság. Valaki szórakozik velem, vagy álmodom. Igen, álmodom.  - mondogattam magamnak és lassan hátrálni kezdtem.
Nem szűntek meg a földrengésre emlékeztető zajok amiktől erősebben lüktetett a halántékom. Egy hang folyamatosan arra késztetett hogy forduljak meg. Hiába próbáltam mindezt legyőzni, elgyengültem. A fájdalom elgyengített. Mögöttem, az iskola hatalmas "ablak fala" betört és apró szilánkokban hullott a csempére ami csak még tovább gyengített. Meg kellett támaszkodnom egy nyitott szekrényajtóban, hogy ne essek össze egy katasztrófa közepén. Minden papír, könyv, ruha, minden amiket az egyes szekrények őriztek, most a földön hevert a szilánkokkal együtt. Ez egy álom. - erősítettem meg magamban és lecsuktam a szemeimet.
Újabb szekrény csapódás keltette csak fel a figyelmemet. Az előttem elhelyezkedő ajtók sorban szakadtak ki a helyükről és vésődtek bele a velük szemben állóba.
Lábaimat futásra késztetve rohantam egy elfojtott sikollyal a torkomban a folyosó elején található tanterembe, ahol a kémia óráim lesznek megtartva.
Feltépve a terem ajtót, a bent tartózkodók döbbent, egyben csodálkozó tekinteteivel találtam szembe magam.
-  Ön az új diák? Adolfine Bane? - meredt rám a szemüvege mögül a tanár.
-  I-igen.
-  Memorizálnia kéne a csengetési rendet, amit megtalálhat az iskola honlapján illetve amit a portáról is kikérhet. - fordult vissza a táblához. - Üljön le Brad mellé.
S én, újra elvesztem a gyönyörűen ragyogó szinte fekete szempárban.
__________________________________________________________________________________
Hey Readers! Nagyon bízom benne hogy ez a rész (is) elnyerte a tetszéseteket. Nagyon köszönöm a +1 feliratkozót  és az előző részhez a kommentet! :) Két nap és SZÜNET ! Kitartás mindenkinek!
Hamarosan jövök. xoxo.H