Third Chapter

-  Fogalmam sincs, mi volt ez. Fogalmam sincs miért.. - próbáltam nem dadogni, és ha sikerült is, a hangom eltorzult és inkább tűnt sírógörcs körülinek mint magabiztos és összeszedettnek.
-  Nyugodj meg! Rendben? - térdelt le elém Brad, kezeivel tétovázva hogy megfogja-e a vállaimat vagy ne.
-  Hogy nyugodjak meg? - igyekeztem visszanyerni a természetes hangszínem. - Az imént..az imént majd szét robbant a fejem! - suttogva mondtam ki a szavakat.
Brad hozzám beszélt, de a szavai nem jutottak el hozzám. Csak bámultam a fehér, inkább szürkés csempét magam előtt, miközben az elmúlt egy perc eseményeit játszotta vissza többször, és többször az elmém.
Mi történt? - ez volt a kérdések sokasága közül az egyetlen értelmes és megválaszolható.
Továbbra is csak néztem a csempét. A kérdések csak ismétlődtek és ismétlődtek a fejemben, miközben a számuk csak nőtt és nőtt. Már-már annyira a megoldás, a válasz körül forogtak a gondolataim, hogy azt szinte letudtam olvasni a csempéről.
-  I.. - ennyit tudtam kinyögni percek múlva.
Brad abbahagyta a beszédet. - Tessék?
Kérdésére felnéztem rá. Mintha nem is hozzá beszéltem volna, mintha csak magamnak mondtam volna azt az i betűt.
-  Ad? Ad minden rendben?
Hiába próbáltam, nem tudtam megszólalni. Már nem foglalkoztatott a fejembe hasító fájdalom. Sokkal inkább az érdekelt miért van Ő itt velem. Miért törődik velem? És én miért bízok meg egy vad idegenben? Rabul ejtett gyönyörű, szinte fekete rám meredő szempár.
-  Bizonyára az új környezet teszi..vagy hogy más az időjárás, feltéve ha messze északról jöttél.. - összeráncolta a szemöldökét hirtelen jött gondolat menetén, nekem pedig mosolyognom kellett a dadogásán. - Vagy csak szimplán rosszul lettél..vagy besokalltál.
-  Brad. nem vagyok bolond.
-  Elég sápadtnak tűnsz. - felállt majd engem is felsegített a földről.
-  Te biztosan jobban festesz.
-  Köszönöm. Bár szerintem én mindig, ahogy most is, dögösen festek. - száját féloldalas mosolyra húzta miközben feltűrte ing ujját.
Kérdő tekintettel mértem végig tetőtől talpig. El kellett ismernem -magamban- tényleg eszméletlenül dögösen festett.
-  Na? - tárta szét várakozóan a kezeit. - Igazam van?
Azonnal megráztam a fejemet. - Nincs.
Kezeit kijelentésemre zsebre vágta és csalódottan ugrott egy aprót, miközben megcserélte a lábait. Végig mentünk a folyosón majd Brad lefordult a lépcső irányába, ahol én megtorpantam.
-  Órára kéne mennünk.
-  Jól mondod. - fordult felém kimért mozdulatokkal. - Kéne. De ilyen állapotban nem fogok veled órára menni. - kezdett el hintázni a sarkán.
-  Akkor hová?
-  Ma még nem ettem, ergo éhes vagyok.
-  Azt hittem szomjas vagy..
-  Gyere. - intett a fejével hogy kövessem.
A földszinti folyosón sétálva több ember hangja ütötte meg a fülemet, a kréta kopogása és más apró hangok mellett. Körül néztem a folyosón de rajtam és a 'társamon' kívül egy lelket nem láttam.
-  Célszerű a pálya felől elhagyni az iskolát.
Bólintottam és tovább követtem az említett hely felé. Út közben elgondolkoztam azon hogy hányszor lógott mér a suliból, és hogy hányszor kapták már el emiatt.
Ahogy kiértünk a friss levegőre csak újabb súlytó tekinteteket kaptam amiket próbáltam figyelmen kívül hagyni.
Egy éles síp szó hasított ismét fájdalmasan a fejembe amit egy éles kiáltás követett.
-  Ad?
-  Te nem hallod? - néztem értetlenül a felém tornyosuló fiúra.
Szemeivel minden felé, minden irányba nézett csak hogy kerülni tudja a tekintetemet. Kezeit maga elé tartva szorongatta, illetve a hangok alapján tördelte. Tétovázott.
.  De. De én is hallom ahogy mindenki más.
-  És semmi fej fájás? Semmilyen fájdalmat nem érzel?
-  De. Megszólal a csengő és tudom hogy órára kell mennem. Ez épp elég fájdalmas. - próbálta meg viccesebbé tenni a helyzetemet. - Nem tudom mi játszódik le a fejedben, de..
-  De mi? - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban. - Nem vagyok bolond!
-  Nem. Nem vagy az. - tartotta fogva a tekintetemet.
-   Van egy olyan érzésem hogy tudod mi történik velem. Azonnal mondd el!
-  Csak arra kérlek, hogy gyere velem. - arcára hirtelen ült ki a fáradtság.
Nem láttam más lehetőséget, ez kellett ahhoz hogy megtudjam a Mi történt? -re a választ, és én éltem is vele.
Autók motorjának zúgása, kerek csikorgása, kiabálás, madár hangok és sok más nagyobb, apróbb hang támadta meg a fülemet, amik egyre csak erősödtek. Össze szorított fogakkal próbáltam magamban tartani az ordításomat, miközben csak egyetlen ütemre próbáltam koncentrálni. Próbáltam rájönni a sok zaj közül hogy melyik Brad szívverése, és akkor, a hangok szépen lassan megszűntek.

-  Egy újabb omega Bradley falkájában.
Mielőtt véleményt alkothattam volna az utunkat álló, Braddel egy magas fiúról, a figyelmemet megragadó szavakat ismételtem magamban. Annyira ismerősen csengett az a szó hogy alfa, és ott bujkált valahol az omega szó jelentése is...Mindkettőben volt valami közös, ami ott volt a nyelvem hegyén, de nem tudtam kinyögni. Semmit sem hallottam az ismétlődő szavakon kívül.
-  Ne légy omega. Az omega sorsa halál. - mondta mindig apám amikor letörten mentem haza a suliból. - Legyen saját falkád, ahol te lehetsz az alfa! Hisz az omegák biztonságban érzik magukat az alfa mellett, ebből lesz később egy falka.
És akkor szépen lassan elkezdtem emlékezni. Beugrottak a mítoszok, a legendák és minden más amit rég nem látott apám mesélt nekem esténként, már szinte megszokásból. Még most sem hiszek abban, hogy léteznek azok a vörös szemű lények, akik szinte minden történetében benne voltak, szinte sorozat gyilkosnak felállítva. Nem létezhetnek.
-  Nem lenne legenda a legenda ha nem történt volna meg, Adolfine. - mondogatta mindig minden egyes fejrázásomra.
Bradre néztem aki belemerült a számomra ismeretlen sráccal való beszélgetésbe. Megnyugtatott a jelenléte és kezdett halványulni az előző gondolat menetem, de. De mi van akkor ha tényleg igazak a legendák?
Egy belső hang, a lelkiismeretem azt súgta menjek el innen, csak hagyjam itt, most, és én kivételesen hallgattam rá.


______________________________________________________________________
Szép napot neked, kedves olvasó !:) Bő két hete nem jelentkeztem résszel..amit nagyon restellek. Sajnos nem voltam még kész a résszel, vagy nem voltam vele megelégedve..ez amit közzétettem a második verzió a sok közül..nagyon igyekszem olyan részekkel szolgálni amik nektek is tetszenek..és a visszajelzések alapján tetszik is .:) Nagyon szépen köszönöm az előző részhez kommentelő Ayumi-nak a megható véleményét! :) És kaptam még egy kritikát amit már közzé tettem a kijelölt menü pontban. 
Nem tudom mikor jelentkezem újra, de megvan az elképzelésem a negyedik részről. Remélem mindenkinek jól telik az iskola..ugye jól?! Ha nem akkor keep calm, hamarosan őszi szünet .:D 
Hamarosan jövök. Pusz. xx

Second Chapter

-  Ad! - hallom ismét anyám hangját az ajtó mögül. - El fogsz késni! Kelj fel!
-  Fent vagyok. - szóltam lazán vissza miközben fejemre húztam a takarómat.

Sosem voltam a korán kelés híve, mindig is szerettem sokáig aludni, vagy lustálkodni ahogy minden korombeli fiatal. Csakhogy a szüleim nem korombeli fiatalok. Apa sosem erőltetett semmit és sosem dörömbölt iskolai reggeleken az ajtómon. Mindig azt mondta "A hibájából tanul az ember.", és ezzel el volt intézve minden. Persze, nehogy tökéletes legyen a világ, az egyik szülő mindig a másiknak az ellentétje, és én mondom, nagy szerencséje van annak akinél ez nem így van.
Egy hatalmas sóhajjal fejeztem ki pihe-puha ágyamnak azt, hogy máris mennyire hiányzik, majd ezt követően a fürdő felé vettem az irányt. Egész hamar megszoktam a fekete és fehér csempével kirakott, saját fürdőszobámat, ahogy anya is mondta. Hű szokásomhoz híven, most is a tükör elé álltam és magamra néztem, majd egy hatalmas mosoly kíséretében próbáltam erősíteni az önbizalmamon.
A reggeli teendők elvégzése után, visszatértem a szobámba ahol rendbe szedtem az ágyamat és felhúztam a redőnyt. Miután megcsodáltam mennyire gyönyörű korán reggel is Beacon Hill, a szekrényemhez sétáltam és kivettem egy kék, kézhajlatig érő pulcsit, egy kockás szoknyát fekete testnadrággal majd elővettem a kedvenc őszi fekete magassarkúmat és elkezdtem átöltözni. Kifésültem a hajamat és egy teljesen minimális sminket tettem fel, majd felvettem a fekete szövetkabátomat és a táskámat majd kinyitottam az ajtómat ami mögött anyám döbbent feje fogadott.
-  Tudnod kéne hogy egy lányt hagyni kéne reggel készülődni. Főleg az első napján. - mondandómat egy mosollyal egészítettem ki, majd csókot nyomtam az arcára és elindultam le a lépcsőn.
Friss kávé illat csapta meg az orromat, ezért azonnal elindultam a konyhába, bár tudtam hiába, hisz nem apám újságot olvasó alakja fog fogadni.
-  Jó reggelt, Ad! - köszöntött kedvesen Derek.
-  Neked is, D! - mosolyogtam rá kedvesen és elvettem a kikészített reggelimet.
-  Tudod már hogyan jutsz el az iskolába?
-  Fogalmam sincs. - ráztam meg a fejem.
-  A kulcsaid! - bökött fejével a pulton heverő kulcscsomóra.
-  Huh. - kerekedtek ki a szemeim. - Köszönöm, Derek.
-  Legyen szép napod!
Intettem neki és elindultam megismerkedni az új autómmal, ami mellesleg egy BMW. Végig húztam kezemet a polírozott motorháztetőn, egészen a az ajtó kilincséig. Beültem a kényelmes fekete bőr ülésbe és azonnal beindítottam hogy megismerjem csodálatos hangját.

Az iskolában diákok csoportos tömege fogadott, ahogy a hatalmas iskola ajtó felé haladtak. Néha-néha dudálnom kellett hogy eltudjak menni a kiszemelt parkolóhelyemre.
Miután nagy nehezen megváltam szeretett új autómtól, elindultam megkeresni az igazgató irodáját. Ott beszélgetni kezdett velem és átadta a könyveimet az órarendem és a szekrény kulcsomat, amit azonnal felraktam az új kulcstartómra, amit tegnap kaptam Colton-tól afféle "Üdvözöllek" ajándék formájában.
-  A szekrényed mint látod a 175. Ez még a földszinten helyezkedik el, a lépcsőtől jobbra. Hamar megtalálod. - somolygott majd folytatta. - Nagyon remélem jó példát fogsz mutatni az új osztályodnak Adolfine. Láttam hogy kiemelkedő a tanulmányi eredményed. - sorolta a további észrevételeit miközben felsétáltunk a lépcsőn. - Elkísérlek az osztályodba, de a többi a te dolgod lesz.
-  Köszönöm!
Másodpercek múlva benyitott egy terembe. Az osztály automatikusan felénk fordult, de a tanár még befejezte a táblára írt szöveget.
-  Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok, Adolfine Bane. Segítsetek neki, rendben? - inkább parancsnak hangzott a feltett kérdése, de senki nem kezdett vitatkozni vele.
Biztatóan felém biccentett majd kilépett a teremből. Egyetlen egy üres padot találtam és barna hajú srác mögött, aki engem figyelt amióta beléptem a tanterembe. Lehajtott fejjel elindultam az üres pad felé és ott vártam addig amíg ki nem csengettek.
Amint az megszólalt én voltam az első aki elhagyta a tantermet és a szekrényéhez ért. Azonnal bepakoltam minden felesleges könyvet és a kabátomat majd tanácstalanul indultam el megkeresni a nyelvi előkészítő termét.
A lépcső fordulóban megéreztem valakinek a leheletét a hátam mögül, aminek hatására ösztönösen megfordultam. Az a srác állt előttem aki mögé beültem az első órámon, itt a Beacon Hills-ben. Összeráncolt homlokkal néztem rá és vártam hogy megszólaljon, amit meg is tett néhány másodperc múlva.
-  Milyen órád lesz? - meg sem várta a válaszomat kivette kezemből az órarendet és azt kezdte el vizslatni. - Hm. Milyen érdekes, ugyanolyan óráink vannak. A sors is egymásnak szánt minket. - pillantott rám és egy mosolyt küldött felém.
-  Nem hinném hogy az órarendünk miatt egymásnak szánt minket a sors.
-  Kitudja? - tárta szét a karjait és visszaadta az órarendem. - Gyere elkísérlek. - biccentett a fejével egyet ami azt jelentette hogy kövessem.
-  És.. - kezdtem hogy megtörjem a kialakult csendet. - Hogy hívnak?
-  Brad vagyok. Te pedig Ad. Látod? - fordult felém. - Még a nevünk kezdőbetűi is követik egymást.
-  Brad az őrült? - húztam fel egyik szemöldököm mire felnevetett.
-  Bírlak, Ad.
Éreztem hogy összesúgnak a hátam mögött és legszívesebben megálltam volna és megmondtam volna nekik hogy ha valami gond van azt nekem mondják el, ne egymásnak, de nem akartam első nap konfliktust ezért inkább csendben maradtam és azért imádkoztam hogy bár hallanám őket, bárcsak tudnám miről beszélnek.
-  Most jött ide és máris Brad legyeskedik körülötte. - szólalt meg egy váratlan lány hang a fejemben.
-  Na nem mondd. Engem két éve folyamatosan visszautasít. - váltotta fel egy másik.
Értetlenül bámultam magam elé és ösztönösen hátra fordultam hogy rájöjjek kik a hang forrásai. Egy szőke göndör és egy barna egyenes hajú lány. Semmi extra nincs bennük. Mind a kettő ugyanazt a ruhát viseli, csak más színben. Túl jól ismerem az ilyen lányokat és nagyon jól tudom hogy jobb ha nem ismerkedek velük.
Brad megbökte a vállamat amitől megszűnt a fejemben kialakult beszélgetés.
-  Minden rendben? - ahogy kimondta megszólalt a csengő.
A folyosó végéről jött a hang, az én fejembe mégis úgy hasított bele az éles kongások zivatara, mintha közvetlenül a fülem mellett helyezkedne el. Kiejtettem minden könyvet a kezemből ahogy lüktető halántékomhoz kaptam. Felordítottam annak reményében hogy szűnni fog a hang, de csak erősebb lett. Erősebb és több. Egyszerre bombáztak meg különböző zajok, mint például ajtó csapkodás, nevetés, láb dobogás és különböző idegesítő hang amit a csengő megszólalása vált ki a diákokból. A földre rogytam annyira fájdalmasan lüktetett a fejem és a hangok még mindig nem szűntek meg. Olyan érzés volt, mintha két fal nyomná össze a koponyámat, vagy inkább négy. Kiszáradt a szám és azt éreztem mindjárt szétrobban a fejem, akárhogy ordítottam, a falak nem könyörültek meg rajtam.
Aztán hirtelen minden megszűnt, csak néhány láb dobogást hallottam, azt is messziről és egy heves szív dobogását közvetlenül mellőlem. 
Heves légzésemet próbáltam csillapítani miközben félve pillantottam fel Bradre.
-  Mi volt ez? - kérdezte rémülten.
Megráztam a fejem. - Nem tudom.

  _____________________________________________________________________

Sziasztoook Kedve Olvasók! :) Remélem örömmel olvastátok a második részt amit hoztam nektek. :) Köszönöm a Második Díjjamat is, amit megtaláltok az arra kijelölt "menü pontban" és köszönöm a feliratkozókat és a majdnem 300(!!) oldalmegjelenítést! :) 
Remélem ti is kipihentétek az iskola első hetét és készen álltok a következőre :D A másik blogomban --> http://ontheislandof-dreams.blogspot.hu/ , remélhetőleg holnap felrakom az új részt. :) 
Lehetséges hogy később fognak felkerülni a részek a megszokottnál, hála a nyolcadik osztálynak.(L) De mindent megteszek hogy ne legyenek több hetes késések. :)
#szeretlektiteket

First Chapter

Nem jó, nagyon nem jó új diákként kezdeni a gimnázium harmadik évét. Ezt úgy mondják az emberek mintha egy ruhadarabról beszélnének, pedig Adolfine Bane, nem egy ruhadarab. Sokkal több annál. Az iskola előtt két nappal érkezett Californiába, és máris mindenki az új lányról beszélt. Csak az anyját ismeri közelebbről a városból, akihez két évente költözik két évre. Az édesapjával sokkal szorosabb kapcsolata van, nem is csoda, hisz' ő nevelte fel. Együtt járták az erdőket, völgyeket, kisebb hegyeket, csak úgy, hobbiból. Különös beszélgetések folytak köztük. A lánynak többször is megfordult a fejében, hogy a beszélgetés inkább haditervek kidolgozása, vagy az állatok viselkedésének tanulmányozása. Sokat beszélt neki a gyógyításról, arról, hogy a régi mondák szerint hogyan gyógyították meg a rászoruló állatokat. Ezek nem átlagos apa-lánya beszélgetések voltak. Oda haza minden más volt. Amint leszállt a gépről, már akkor érezte a szívében tátongó lyukat, ami a hiányt jelképezte. Az apja búcsú szavai hangoztak a fejében: "Ne felejtsd el hogy szeretlek, Ad!"

•Adolfine• 

Miután leszállt a gépem és átvettem a csomagjaimat, elindultam a parkolóba, ahogy azt anyával megbeszéltük. Szemüvegemet feltoltam a fejem tetejére és ezzel a mozdulattal a hajamat is eltüntettem a látómezőmből. Csak bolyongtam az autók sokasága között, miközben szememmel anyám jól ismert autóját keresve.
Már kezdtem feladni a parkoló közepe felé, és kezdett eluralkodni rajtam azaz érzés hogy megfeledkezett rólam, amikor hangos duda szót hallottam. Tekintetemet leemeltem telefonom kijelzőjéről, és azonnal elnevettem magam anyám integető alakját figyelve.

- Nagyon jó döntést hoztál szívem, remélem tudod. - ölelt át anya amint az autójához vittem a utazótáskáimat.
 - Remélem így lesz. - motyogtam majd bepakoltam a csomagtartóba és az anyósülés felőli ajtóhoz mentem.
- Olyan sok mindent akarok csinálni máris! Elég baj hogy ilyen kevés időnk van! Meg is van! Kikérlek egy hétre az iskolából! - csapta össze a tenyerét izgatottan.
Annyira örült hogy végre itt vagyok vele, annyira jó volt látni hogy boldog és ez engem is megmosolyogtatott.
- Egyszerűen imádni fogod ezt a helyet! Alig várom hogy elmenjünk városnézésre és vásárolgassunk! - folytatta még mindig izgatottan miközben gázt adott.
- Anya. - csitítottam. - Vegyél azért levegőt is.
- Persze, kincsem.Persze. - mélyet sóhajtott és újra folytatta. - Mit szeretnél jobban? Haza menni, vagy..
- Haza! - szakítottam félbe gondolkodás nélkül.
 - Rendben van. Imádni fogod Dereket és Colton-t!
- Hány éves Colton? - kérdeztem a "bátyámról".
- Jaj, ugye tudod hogy ő nem a vér szerinti fiam? - somolygott kedvesen.
- Idősebb nálad. Ő már főiskolás, kicsim.
 - Nem azért kérdeztem. - ráztam meg a fejemet. - Csupán érdekelt a kor különbség.
Pár percen belül leparkolt egy hatalmas kapu előtt, amit már majdnem teljesen benőtt valamilyen futónövény. Kiszálltam, és szememmel kerestem a kaput, de nem találtam sehol.
- Erre, Ad! - szólt anya édeskés hangja.
- Nem itt laktunk két éve. - néztem meg jól a nálam fél méterrel nagyobb kovácsoltvas kaput.
- Nem, tényleg nem. Ez itt Derek háza. Ragaszkodott hozzá hogy ide költözzünk.
Bent az udvaron amit azonnal észrevettem a medence volt. Egy hatalmas földbe vájt medence. Aztán megcsodáltam a gyönyörű sövényt, a néhány fát, amik a kert sarkában voltak ültetve, a csodaszép pázsitot, majd az üveg ajtót, amiből majd nem az egész fal állt. Úgy nézhettem ki mint egy turista, aki soha nem látott még ehhez foghatót, mert az csak földbe vájt házakban lakhat vagy barlangban..
- Ez a hátsó bejárat. - kuncogott anya, amint látta elcsábított fejemet. - Majd hozzá szoksz, ne aggódj. - megpaskolta a vállamat és beljebb tolt a házba.
- Te egyenesen a paradicsomba hoztál. - suttogtam.
- Nem én, Derek. Derek! - kiáltotta újra az említett férfi nevét.
Szinte észre se vettem, és már előttem is állt. Komolyan nem tudom honnan került elő. Lehet elbambultam, vagy annyira gyönyörködtem a ház belsejében is, hogy teljesen megfeledkeztem mindenről, és lehet hogy percek teltek mióta beléptem a házba. Rámosolyogtam és a kezemet nyújtottam felé.
- Adolfine Bane.
- Derek McFarland. - fogadta el és megrázta a kezem.
Ahogy hozzá ért a bőrömhöz..olyan érzés volt, mintha az áramot fognám. Nem sokkolt mégis volt valami..valami amit nem lehetett nem észre venni. És nem, nem arról a 'Szerelem első érintésből' dologról beszélek..  
Lehet kosarazott. - adtam egy értelmes választ magamnak.
- Sokat mesélt rólad édesanyád. - somolygott. - Remélem jól fogod érezni itt magad. - mutatott büszkén a háza belsejére. - Apropó, a csomagjaid?
- Megyek behozom őket. - mondtam kissé zavartan és már fordultam is az ajtó felé.
 - Hagyd csak. - legyintett egyet a kezével. - Colton! Derektől egy fejjel alacsonyabb srác rohant le a lépcsőn, amint észre vett, hirtelen lefékezett a végében.
- Üdv! - biccentett felém.
- Colton, ő itt Adolfine. Segíts neki behozni a bőröndöket. - avatta be a részletekbe Derek.
 - Á! Már vártunk hugi! - nevetett miközben bele boxolt a vállamba.
- Megoldható hogy ezt, ne csináld? - mondtam neki óvatosan, igyekezve elrejteni a haragomat, miközben  ki mentem mellette a hátsó ajtón. _________________________________________________________________________________________

Halihó Readers!:) Igyekeztem ahogy tudtam. Nagyon remélem hogy meg felel ez is egy első résznek. Mivel első rész több nem telt tőlem. Nagyon remélem hogy tetszik a kinézet és az új fejléc. Mivel nem tudtam a régitől sem megválni, egy kép modulként raktam fel, ami azonnal a fejléc alatt látható. :) Köszönöm Szépen a két feliratkozót, és az Első Díjamat, amit az arra készített Oldalon megtalálhattok. A blog frissülni fog folyamatosan, ugyanis még ez nem végleges kinézet.
Nagyon remélem hogy sikerült egy kicsit elterelni a figyelmeteket a közeledő rémálomról.:) Röviden ennyi. Hamarosan jövök! xoxo.H

Prologue

Néha én is nevetek az Élet viccein. Nevetek azon amit másokkal és velem művel. Nevetek, hogy úgy játszik velünk mintha a játékszerei lennénk, és az ő hangulatától függne a sorsunk, jövőnk, évünk, hónapunk..minden napunk vagy éppen az óráink. Jót szórakozik, aztán ha úgy gondolja, elvágja a kis zsinórt hogy a bábú hadd hulljon a semmibe, elveszetten a halálba, ami a megváltást is jelentheti egyes bábuk számára. Az élettel nem vitatkozhatunk. Nem szállhatunk vele szembe, nem fordulhatunk ellene. Vagy mégis?
A családunk, barátaink, kedvenceink ellen fordulhatunk, hazudhatunk nekik..bármit megtehetünk csupán nagy elszántság és ok kell hozzá. Lehetnek előttük titkaink..na de az Élet előtt?
Ki tudja, mi történik ha szembe szállsz a sorsoddal? Ha lerángatod a zsinegeket, és magad próbálod irányítani az életed? Nem teljesítesz parancsokat, és folyamatosan ellenszegülsz?
Ellenszegülés. Hatalmas erővel bír e szó. Sokan akarják ezt az erőt magukénak tudni, de van, hogy nem bírják a vele járó terhet.
Tettek. Vajon mindig tisztában vagyunk azzal, hogy mit teszünk? Mindig emlékszünk a tegnapra, ha másnap felkelünk? Saját akaratunk miatt cselekszünk, vagy minden tettünk az Élet játéka, próbája?
Akarat. Sokan meglepődnének mi is rejlik e szó mögött. Meglepődnének milyen is az igazi akarat.
Emlékek. Mindenre, minden egyes percre emlékszel az életedből? Tudod mi történt születésed napján? Pontosan..mi is történt?
____________________________________________________________________________________

Sziasztok! Meghoztam a porológust, remélem mindenki, aki olvasta meg volt vele elégedve és tetszett neki. Remélem hogy ezt a blogomat is fogjátok olvasni, néhányan! 

Az oldal folyamatosan frissülni fog, legalábbis a design az biztos.:) 

Hamarosan jövök. xoxo. H.