2013. december 13., péntek

Seventh Chapter




Szemeimet félve nyitottam ki a legrosszabbra számítva. Arra gondoltam hogy vége az életemnek, vagy valami sötét cellában fogok felébredni, szakadt, piszkos ruhákban összekócolódott hajjal, de nem. A bőrömön hideget éreztem, és azt hittem hogy a halálkapuja előtt állok -már ha van kapuja-, ezt hitette el velem a hófehér táj. Óvatosan ültem fel és vettem jobban szemügyre az elém táruló képet, ami valóban hófehérbe borult. Kezeim átfagytak, hisz kesztyűt nem viseltem. Havazott ami csak arra utalt hogy tél van. De hogy lehetséges ez? Átaludtam volna két teljes hónapot?
Nagy nehezen feltápászkodtam a kellemes, mégis hideg hóról és próbáltam úgy nagyjából rájönni hová kerültem. Egy árva lélek nem volt az utcán annak ellenére sem hogy világos volt, de még egy árva utca jelző táblát sem láttam, bármerre is néztem. Nagy sóhajjal indultam el jobbra, mert hosszabbnak tűnt az út.
-  Rossz irány Csipkerózsika. - szólított meg egy rekedt hang, az a rekedt hang amitől mindig megdermedek, legyen akárhány fokos is a levegő.
-  Erre kell jönnöd. - háttal álltam neki, de szinte el tudtam képzelni magam előtt ahogy karba tett kezekkel, lazán int a fejével a helyes irány felé.
Mosolyogva fordultam meg, de amint tekintetem találkozott az ő hideg tekintetével, azonnal lefagyott a mosoly az arcomról.
De szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire örülök annak hogy itt van és segíteni próbál. Szerettem volna megölelni örömömben, és mint egy óvodás hógolyózni és hóangyalt csinálni a friss hóban, de ezek mint minden ilyen gondolatom, megmaradtak a fejemben.
Sietve indultam el felé, és ezt a sietséget szinte már futásnak lehetne mondani, annyira igyekeztem minél hamarabb oda érni hozzá.
-  Késésben vagyunk. - dörmögte a távolba meredve, majd elindult.
Felszerettem volna tenni neki a kérdést hogy honnan és hogy hová megyünk, de mint mindig, most is úgy éreztem hogy nem kell kérdezősködnöm, hisz megbízhatok benne. Gondolataimból egy apró lökés ugrasztott ki. Nem is lökés, hanem inkább húzás. Mintha valami húzott volna Brad után, és ez a valami futásra késztette a lábaimat. Ha jobban belegondoltam, akkor rájöttem hogy mindez akaratomon kívül történik meg velem. Olyan érzésem volt, mintha valaki irányítani próbálna.
Lábaim csak vittek az idegenbe, akarattal vagy akaratlanul, fogalmam sincs, de én mindezt a gondolataimba merülve figyelmen kívül hagytam. Brad hátát néztem és próbáltam rájönni hová akar vinni. Hülyeségnek fog hangzani, de próbáltam a gondolataiba férkőzni, meg akartam tudni mi jár a fejében.
Kellemetlen volt a köztünk kialakult csend. Viszont annyiban szolgált a javamra, hogy nem kezdtem el dadogni úgy, ahogy azt általában szoktam Brad jelenlétében.
-  Tudni szeretnéd hol vagyunk? - szinte a gondolataimban olvasott és tette fel nekem a neki szánt kérdésem.
Aprót bólintottam és türelmesen vártam a válaszát, miközben szemügyre vettem hogy merre is vagyunk.
Csodálkozva figyeltem hogy a tél hirtelen átváltott tavaszra, hisz minden színekben pompázott és mindent madárcsicsergés járt át.
-  Az emlékeidben vagyunk. - szemei összeszűkültek míg az enyémek kikerekedtek. Szórakozik velem. - Bizonyára nem érted, és halvány lila gőzöd sincs arról hogy mit is jelent ez. De ne aggódj Ad, mindent meg fogsz tudni a maga idejében.
-  Úgy beszélsz mint az apám, Brad. - suttogtam miután eljutottak az ismerős szavak a tudatomig.
Nem válaszolt kijelentésemre, csak elindult előre, mintha tudná hová kell menni, én pedig, mint hűséges társa követtem.
-  Brad hová megyünk? - kérdeztem teljesen kétségbe esve.
Nem válaszolt csak ment tovább a semmibe, a lábaim pedig követték, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Próbáltam nemet parancsolni magamnak, de mintha egy hang folyamatosan azt súgta volna hogy nem tudok ellenszegülni, feleslegesen gyötröm magam. Aztán megszólalt apám hangja a fejemben. Mindig azt mondta hogy amit a fejembe veszek, addig megyek amíg azt meg nem valósítom, és nem hallgatok senkire. Tudtam hogy le kell győznöm az ismeretlent a fejemben. Tudtam hogy képes leszek rá.
Szemeimet leszorítottam és próbáltam a talajhoz szorítani a lábaimat is, de azok továbbra is csoszogtak előre. Próbáltam apa hangjára koncentrálni és kizárni minden mást ami ebben meggátolhat.
"Mindig eléred amit akarsz.." - beszélt tovább és tovább.
Kezeimet a halántékomhoz kellett szorítanom, amikor egy erősebb szorítást éreztem a koponyám körül, olyat amilyet még soha nem tapasztaltam. Mintha két kéz össze akarná nyomni, másik kettő pedig szét akarná húzni a csontot. Bizonyára tudtomra akarták adni hogy hatalmuk van felettem és adjam fel a küzdelmet.
Megakartam tudni mi folyik itt, megakartam tudni hogy mi történik velem. Fogaimat összeszorítva próbáltam elnyomni a torkomból előtörni készülő ordítást, amit talán az ellenszegülésem okozott?
Éreztem hogy Brad megfordult amikor meghallotta hogy csontok törnek el a végtagjaimban, majd hallottam ahogy felém fut és a nevemet mondja.
Le kellett térdelnem, hogy ne essek össze úgy mint egy katona aki most kapott golyót a szívébe. De ez nem hasonlítható ahhoz. Ez sokkal rosszabb volt. Nem szűnt meg a fájdalom, nem gyengültem el és nem folyt a vérem ahogy a meglőtt katonáknak.
A sírógörcs kerülgetett, bár tudtam hogy a sírástól nem lesz jobb semmi, előtörtek a könnyeim. Brad kétségbeesetten szólongatott, azt várva hogy mondjak neki valamit, illetve hagyjam abba, bármi is amit csinálok, de szavai nem jutottak el hozzám.
-  Brad.. - zokogtam nevét, abban bízva hogy ez segíteni fog majd.
Újabb törést éreztem a karomban, ami elérte hogy újra felordítsak. Az adrenalin szintem mintha egy pillanat alatt érte volna el a maximumot - már ha ott van ilyen. Egyszerre voltam dühös és hiperaktív. Az erő ami belém költözött e másodpercek leforgása alatt, önbizalmat adott. Legyőzhetetlennek éreztem magam és éhesnek. Szemeim szinte égni kezdtek az éhség szó gondolatára, és azonnal az "áldozatot" kezdték keresni.
Bradre néztem, akinek feketén csillogó szemeibe most kétségbeesettség, rémület és talán sajnálat költözött, és ez mintha visszahúzott volna a földre. Nem éreztem égni a szemeimet és nem éreztem már éhséget sem. Éreztem ahogy elszáll a dühöm és az adrenalin szintem is csökkenni kezd, majd, hogy teljesen elgyengülök, mindezt Brad egyetlen pillantásától, viszont a szemeim még mindig könnyeztek.
-  Csss. - csitítgatott hogy ne sírjam el magam, mindhiába. A könnyeim újra előtörtek. - Nyugodj meg Ad. Ne sírj. Mindjárt vége. - suttogta nyugtató, mégis uralkodó hangján. - Mindjárt vége.
Mögém ült és szorosan magához ölelt, majd lassan ringatni kezdett, mintha azt akarná aludjak el.
-  Mindjárt vége. - suttogta újra megerősítés révén. A szavait ismételtem magamban az ő hangján, míg ő, az ölében ringatott mély álomba. Csak az járt már a fejemben, hogy ugyanígy ébredjek fel, ugyanígy a védelmező karjai között ébredjek fel.

_______________________________________________________________

Jó estét drága olvasóim! :) 
Magam sem tudom mikor jelentkeztem már résszel, de a lényeg  hogy megérkezett. Ahogy azt ígértem, kicsit többet tudunk meg ebben a részben Adolfine-ról, nos hogy ez milyen mértékben igaz, vagy hogy Ti mit gondoltok az már más téma/dolog..:) Nagyon sajnálom hogy ennyire rövid lett, de úgy gondoltam elég ezt feldolgozni, már ha fel kell..
Remélem elnyerte a tetszéseteket és várjátok a folytatást.. :)
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a kommentet és a kritikáimat, és köszönöm a 8(!!) feliratkozót, illetve kilencet, és az 1500 oldalmegjelenítést! 
Várom a visszajelzéseket tőletek! :)
És sok sikert mindenkinek a sulihoz!
Hamarosan jelentkezem. H.xoxo


4 megjegyzés: