Tenth Chapter

 Sziasztok! Nagy nehezen, de elkészült a tizedik része is a blognak. Sajnálom, hogy eddig tartott. Bevallom, egy kicsit bizonytalan vagyok a bloggal kapcsolatban, nem kapok tőletek visszajelzéseket, és így nem tudom, mennyi értelme van még ezt folytatni. Remélem tetszeni fog nektek ez a rövidke firkálmány. :) 

Jó olvasást! :)

-  Őszintén, mit kerestél ott?

Tegnap valami csoda folytán sikerült kiszabadulnom a rabságból. A helyszín, a történtek, a személyek mind nagyon valóságosak voltak, de mégis, amikor a sikítástól csukott szemeimet kinyitottam, az egész eltűnt, és az autóban találtam magam egy erdő mellett leparkolva. Elmémet megzavarták a történtek, ugyanis a karmolás ott éktelenkedett a vállamon, és a kezemen is ott folyt a vérem.

Most pedig egy gyorsétteremben ültem Braddel, és próbáltunk rájönni, hogy mi történik velem. Igazából én próbáltam rájönni, ő tudta az elejétől kezdve. Úgy éreztem el kell mondanom valakinek, és csak ő jöhetett szóba ilyen téren. Ő volt itt az egyetlen, aki barátkozni próbált velem, bár eleinte megijesztett a törődése, és az erőszakoskodása.

Elmeséltem neki mindent, hogy milyen normális volt az életem, amikor apával voltam, és azt, hogy amióta idejöttem már nem is ismerem a normális szó jelentését.

Beszéltem neki a költözésről, arról, hogy miket mondott nekem apa az nap, és hogy miről beszélt nekem anya.

"Azt mondják, aki ide költözik, nem hagyja el Beacon területét, és nem azért, mert nem akar innen lelépni." – említett meg ekkor egy aranyköpést.

-  Hahó! Ad? - egy sült krumplit húzott el az orrom előtt, amire a hasam megszólalt helyettem. - Mióta nem ettél te lány?

-  Eszek, rendesen. Ne aggódj már ennyit. Megijesztesz. - sütöttem le a szemeimet.

-  Sajnálom, ha ijesztő vagyok. Szeretném, ha ennél. Nem akarok feleslegesen fizetni.

Vágtam egy darabot a palacsintámból, és a számba vettem.

-  Nos? Mit kerestél ott? – törte meg a csendet újra. Először nem tudtam, hogy mire érti, de másodpercek alatt újra magam előtt láttam azt az estét.

-  Nem tudom. - nyeltem le a falatot. - Én  csak kocsikáztam, és ki akartam szellőztetni a fejemet, eltévedtem, ott volt az a bár, és bementem segítséget kérni. – hadartam el neki újra ugyanazokat a szavakat.

-  Szerencséd volt. Fáj még? - bökött a fejével a vállam irányába.

-  Egy kicsit ég, de már jobb.

Apró mosoly kúszott az arcomra, Brad miatt. Örültem annak, hogy itt van velem, hogy törődik velem, és próbál segíteni. Be kell vallanom, hogy jól éreztem magam a társaságában. Nem sokat beszéltünk, és ha meg is tettük, csak a látomásaim, és a tegnap történtek jöttek szóba, nem bókolt, nem próbált flörtölni velem, és nem is baj. Volt benne valami, ami vonzott benne, és én nem akartam, hogy ez a vonzás bármikor is elmúljon.

*             *             *               *

-  Jobb lenne, ha felvennéd anyukádnak a telefont. - szólalt meg .- És felejtsd el, hogy te fogsz vezetni.

A parkolóban sétáltunk az autóm felé. A kulcsokat kerestem a táskámban, ő pedig elállta az utamat, és a kulcsokat követelte.

-  Nem fogom felvenni. Nem akarom hallgatni, ahogy eljátssza a kétségbeesett anyukát, aki sír a telefonba. – forgattam meg a szemeimet ahogy elképzeltem a jelenetet. Nagyon szeretem anyut, de a vak is látja, hogy csak megjátssza az aggodalmat.

-  Ha gondolod, kimagyarázlak. –Brad vállat vont, én pedig meglepetten kaptam fel a fejemet kijelentésére.

-  Tessék? Hogy akarsz te kimagyarázni? – kérdeztem hitetlenül.

-  Figyelj. Közel egy napra tűntél el. Szerinted elhinné a te sztoridat? Ha el is hinné, tuti visszaküldene apádhoz.

-  Ez esetben én fogom kimagyarázni magam.

-  Nem érted Ad. Nem érted a dolgok lényegét. Nem véletlenül játszódnak le azok a jelenetek, a fejedben. Valamit üzenni akarnak neked.

-  Nem beszélhetnénk ezt meg mondjuk..holnap?

-  Szállj be, és kérem a kulcsokat! - egy sóhaj hagyta el a száját, de megadta magát.

Nem akartam ezzel terhelni magam. Fáradt voltam, úgy éreztem, mindenem ólomból van. Szükségem volt egy kis alvásra, mielőtt a dolgok közepébe vágunk. Tényleg szeretném tudni, hogy mi történik velem, de így semmilyen információt nem fogadna be az agyam.

Pár perc néma autózás után Brad felhajtott a kocsifelhajtóra, és leparkolt a garázsunk előtt. Ideges voltam anya miatt, és amiatt, hogy Brad mit akar neki mondani. Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam. A tenyerem izzadt és éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver a kelleténél.

-  Ne idegeskedj már. - szólalt meg a "megmentőm" halál nyugodt hangon.

-  Neked kéne idegeskedned, nem nekem. – förmedtem rá.

-  Csak itt vagyok ilyen kemény legény. Anyukád előtt majd elkezdek dadogni és össze-vissza beszélni.  

A fejem szinte magától fordult felé, szemeimmel a szemkontaktust kerestem.

-  Ezt nem mondod komolyan! – csaptam a műszerfalra hisztérikusan. – Nekem végem van Brad!

-  Ajj gyere már Ad! – kinyitotta az ajtót, és fél lábbal már kint volt az autóból amikor visszafordult felém. – Észrevetted már, hogy a nevünk mennyire jó összhangban van? Ad-Brad, Brad-Ad. – elkuncogta magát, rám kacsintott, és becsapta az ajtót, én pedig ott ültem, vigyorral az arcomon, és a szavait ismételtem magamban.

Ekkor hirtelen kopogtattak az anyósülés felőli üvegen, ezzel visszahozva engem a valóságba, majd kinyílt nekem az ajtó, és egy erős kéz nyúlt felém, hogy kisegítsen. Egy biztató mosollyal találtam szembe magam, és ó az a mosoly. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy ki vagyok, hol vagyok, és..Ad fogd be!

A bejárati ajtó felé sétáltunk, Brad csengetett, az ajtó másodperceken belül kinyílt, és anya aggódó tekintetét tárta ki elénk.

-  Hála Istennek! Jól vagy drágám? - ölelt meg azonnal, nem törődve a mellettem álló fiúval.

-  Igen anya, jól vagyok. Sajnálom, hogy így eltűntem. - mondtam ki remegő hangon a szavakat.

-  És ő ki? - mérte fel tetőtől talpig Bradet.

-  Brad vagyok, Adolfine barátja. - nyújtotta anya felé a kezét barátságosan. - Sajnálom, hogy ilyen sokáig  távol volt Adolfine. Muszáj volt egy kicsit több időt eltöltenem vele iskolán kívül, hogy jobban megismerjem.

-  Örülök, hogy épségben hazahoztad, de jobban örülnék, ha először velem beszélnéd meg, ha el akarod vinni valahová a lányomat.

Csodálkoztam anya kedvességén, és nyugodtságán. Azt hittem, hogy zengeni fog tőle a ház, és egy hónap szobafogságot fog adni, vagy az lesz a büntetésem, hogy ő fog iskolába vinni reggel, és hozni délután, de nem. Nyugodt volt.

-  Igen asszonyom, így lesz. - bólintott jó fiúsan Brad. - Most viszont mennem kell.  - köszönt anyának, majd egy puszit nyomott az arcomra, ami annyira váratlanul ért, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és oldalra dőltem. - Viszlát!

-  Szervusz Brad. - intett anya fülig érő mosollyal az arcán.

Amint a barna hajú szép fiú halló távolságon kívülre került, anya belém karolt, és átlépve a küszöböt, feltette azt a kérdést, ami eddig nyomasztotta.

-  Miért nem mondtad, hogy barátod van?

Ninth Chapter

Hát akkor újra itt! Üdv mindenkinek! Egy ideje már jelentkeztem és be kell vallanom, nekem ez így pont jó volt. Rengeteg dolgom volt az idő alatt, és tessék újra itt az év vége, tehát úgy döntöttem ideje felrakni a kilencedik részt. :)  Ne haragudjatok amiért nem jelentkeztem eddig, nem fogok hónapokra eltűnni. :) 

Egy picit megváltozott a blog története, de észre sem fogjátok venni, hisz annyira nagyon még nem avattalak titeket bele eddig sem. :) Jó olvasást és meg egyszer bocsánat!

-  Nem kellett volna kijönnöd.. - állít fel Brad a földről, miközben a fejét rázza.

-  Tudod mit nem kellett volna? - kérdezem teljesen kikelve magamból - Ide jönnöm! Ide jönnöm nem kellett volna! Tökéletes életem volt! Ehhez képest tökéletes! Voltak barátaim, volt apám, volt családom, volt egy normális iskolám a kitűnő eredményeimmel, mindenem megvolt..mindenem ami kellett egy normális mégis tökéletes élethez! Most pedig semmim sincs..

Brad csak állt mellettem és a kezét piszkálta. Nem tudta mit mondjon erre, és talán nem is baj. Nem akartam újra sablonos szöveget hallgatni, nem akartam, hogy ő is

eljátssza velem azt, amit anya is eljátszott mielőtt ide jöttem.

Lágyan megérintette a vállamat és előre tolt, be az iskolába. Némán sétáltunk egymás mellett, vissza a szekrényemhez, ahol nem olyan régen életemet vesztettem, képzeletben

vagy a valóságban már fogalmam sincs.

Amióta itt vagyok képtelen vagyok megkülönböztetni ezt a kettőt. Soha nem is tudtam, hogy a fejemben létezik egy ilyen világ, fogalmam sem volt, hogy ilyeneket is képes

vagyok látni vagy kitalálni.

-  Beszélned kell hozzám Ad. Nem játszhatod ezt..nem csinálhatod ezt.. - rázta meg újra a fejét, és a szomszéd szekrénynek támaszkodott.

Mély levegőt vettem mielőtt válaszoltam volna neki. Muszáj volt lenyugtatnom magam. Ő volt az egyetlen, aki szóba állt velem, és észrevette, hogy valami nincs rendben velem.

Nem riaszthatom el magamtól. És magamban sem tarthatom ezeket, különben szépen lassan bele fogok őrülni ebbe..amióta itt tartózkodom, napi szinten történnek velem ilyen..

ilyen lehetetlen dolgok. Mert kizárt, hogy ezek bármikor is megtörténjenek. Egyszerűen lehetetlen.

-  Fogalmam sincs mire gondolsz.. - hajtottam le a fejemet, és a cipőm orrával megpiszkáltam a csempét.

Brad fájdalmasan felkacagott. - De tudod. Adolfine tudod. Mindent tudsz, csak nem mered bevallani magadnak. Lehet, hogy látsz, de hiába, ha nem figyelsz.

-  T-tessék? - emeltem azonnal rá a tekintetemet.

-  Hiába nézed, hogy mik történnek veled, ha fogalmad sincs mit akarnak mondani a képek. Látnod kell, de nem teszed. Miért?

-  Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz! - csaptam be a szekrényem ajtaját.

-  Hát jobban jársz, ha minél előbb megtudod, és nem csak te, hanem mindenki jobban jár.

-  Miért foglalkozol velem Brad? - szembe fordultam vele és egyenesen a szemébe néztem.

Brad habozott mielőtt válaszolt volna.

-  Ez a feladatom.

Hitetlenül felnevettem, és csípőre tett kézzel néztem rá.

-  Te beteg vagy.

-  Akit itt betegnek lehet nevezni, az egyedül te vagy Adolfine!

-  Te most betegnek neveztél engem? Fogalmas sincs miket élek át!

-  De hidd el, tudom. Én is látom amit te. - közelebb hajolt a fülemhez és úgy súgta fülembe szavait - Minket egymásnak teremtettek Ad. Majd te is belátod..hamarosan. - ezzel

ott hagyott egyedül és nem csak az iskola folyosó lett üres, hanem én is.

Forgattam a kezemben tartott kulcsokat és azon gondolkoztam, hogy most hagyjam-e el az iskolát vagy rendes tanítási időben. A most győzött. Gyors léptekkel hagytam el

ismét az iskola falait és ajtaját és közelítettem a kocsimhoz.

Fáradtan és zaklatottan csaptam be az ajtót és túrtam bele hajamba. Bekapcsoltam a rádiót és néhány percre becsuktam a szemeimet. Próbáltam zakatoló agyamat leállítani

és megnyugtatni magam, mindhiába. A gondolatok, kérdések ugyanúgy rohamoztak és ettől csak jobban lüktetett a fejem. Szemeim hirtelen kinyitódtak és kezem mintha saját

életre kelt volna, beindította az autót.

                                                                         ***

Fogalmam sincs, hol vagyok. Elindultam, kanyarodtam erre és arra és most nem tudom hol vagyok. Sehol egy tábla, semmi. A telefonom a másik ülésen folyamatosan csörgött

anya nevét megvilágítva a kijelzőn vagy a nevelőapám nevét. Egyszer sem vettem fel nekik a telefont.

Egy kis utcát pillantottam meg az út mellett, ahová egy hirtelen mozdulattal letértem.

Egy bár állt nem olyan messze tőlem néhány motorral a parkolójában. Leparkoltam a kocsit és azon gondolkoztam, hogy egyedül bemenjek-e vagy a haladjak tovább a semmi

közepén hátha találkozok valakivel, aki tudja merre vagyok, mondjuk egy kedves farkassal, aki előbb szedi le a fejemet, minthogy válaszoljon.

De ha jobban belegondolok, nem is érdekel annyira, hogy hol vagyok. Amióta távol vagyok attól az átkozott helytől, nem játszadozik velem a képzeletem és nem látok semmi

olyat ami lehetetlen.

Kiszálltam az autóból és magabiztosan elindultam a bár vagy kocsma felé, fogalmam sincs. Kintről hallottam a bent szóló rock zenét és éreztem a dohányfüstöt illetve a

sör szagát. Benyitottam, amit az ajtó helyén álló szúnyogháló hangos nyikorgással kísért. Ráférne egy olajozás.

Ahogy beléptem minden szempár rám szegeződött amit próbáltam figyelmen kívül hagyni. Mindenhol rockerek ültek, hosszú hajjal és szakállal, fekete bőrbe öltözve, mellettük

pedig a barátnőik vagy a csatlósaik. A falon lévő neon égők világították meg épp annyira a belső teret, hogy lássuk az emberek arcát, mozdulatait és hogy merre is megyünk.

Sietve sétáltam el a pulthoz néhány széket kikerülve.

-  Üdv szépségem! Mit szeretnél? - jött oda hozzám a pultos srác.

Fekete vagy talán sötétkék pólót viselt ami tökéletesen kiemelte zölden ragyogó szemeit és barna haját. A póló tökéletesen láthatóvá tette a karizmait, amik megfeszültek

ahogy a pultra támaszkodott és egy féloldalas mosolyt küldött felém, de nem azt a kisfiúsat, hanem azt a "Tudom, hogy meghalsz értem már most azonnal" -félét. És tényleg

így volt. Már most meghaltam érte.

-  Nos? - hajtotta le egy kicsit a fejét és úgy próbálta elérni hogy ragyogó szemeibe nézzek. - Mit kér?

-  Ömm.. - megköszörültem a torkomat miközben a megfelelő szavakat kerestem - Eltévedtem. Fogalmam sincs, hol vagyok. Ha segíteni tudna, annak nagyon örülnék.

-  Honnan jöttél kedves?

-  Most költöztünk ide Beacon Hills-be.

-  És elmertél egyedül jönni idáig? Merész vagy meg kell hagyni. - bólintott elismerően. 

-  Szóval segítenél vagy keressek mást?

-  Pár perc múlva lejár a munkaidőm. Ha gondolod visszakísérlek Beacon-be. Veszélyes erre egy ilyen szép lánynak, mint amilyen te vagy. - nézett végig rajtam feltűnően.

Nem akartam ebbe belemenni és ezt nem akartam a tudtára adni. A hely búzlött az alkoholtól és dohányfüsttől. El kellett innen tűnnöm. Lassan hátráltam néhány lépést, figyelve

arra, nehogy felborítsak valamit, aztán megfordultam és elkezdtem szaladni az ajtó felé. Rossz előérzetem volt. És nem véletlenül. Ahogy elkezdtem szaladni a kijárat felé

két izomagy állt meg előttem az ajtóban.

-  Fogjátok el és helyezzétek biztonságba. - adta ki a pultos srác a parancsot és a hívei így is tettek.

Karon fogtak a számat is befogták és egy székre leültettek aztán lekötöztek, nehogy újra elszaladjak. Te jó Isten. Mibe keveredtem? Mindenki idegesítően vigyorgott rám és

hallottam ahogy az egyik nő azt kérdezte, hogyan végeznek velem. Féltem. Rettenetesen féltem.

Hallottam a kés hangját, ahogy végig húzták egy másikon, illetve mást is hallottam. Lánc csörgést és morgást. Óvatosan oldalra fordítottam a fejemet, hogy szemügyre vegyem

mi folyik körülöttem. Egy nő sétált felém egy késsel a kezében és sátáni mosollyal az arcán. Mellette egy méreten felüli vérszomjas fekete kutya kinézetű állat, aki úgy

vicsorgott rám, mint aki most azonnal le akarja tépni a fejemet, nem törődve az őt lekötöző vastag láncokkal.

A nő közeledett felém, majd megállt előttem és megvágta a vállamat. Éreztem ahogy a meleg folyadék lefolyik a karomon és a földre cseppen. A kutya mellettem felállt támadó

állásba és rám morgott, aztán mintha soha nem is volt ott lánc ami visszatartotta volna, elrugaszkodott és ugrott. Felém. Egyenesen felém.

Elfordítottam a fejemet, összeszorítottam a szemeimet, minden testrészem megfeszült amikor egy sikoly tört elő belőlem.

Eight Chapter

 Sziasztok! :) 
Azért írok most itt a rész, előtt..nos ennek számos oka van, de a legfontosabb talán az, hogy aki ügyes volt, már olvashatta a rész elejét..aki olvasta, olvassa el még egyszer, mert szerintem úgy lesz teljes. Késtem a résszel és ezért bocsánatot is kérek tőletek. Nagyon régen jelentkeztem, és még most sem leszek valami aktív, a szóbeli miatt. Most csak ennyi tellett tőlem, remélem ez is elnyeri tetszésetek. :) Véleményeket kommentben várok és remélem kapok. 
(Hamarosan) jövök. H.

Nedves falevelek hullottak az arcomba, ébredésre kényszerítve engem. A levelek szüntelenül, minden irányból, a forgó szél mozgását felvéve nehezítették látásomat. A szél erősen fújt, éreztetve hogy itt ő uralkodik. Az eső hiába esett sűrű, nagy cseppekben, alig lehetett érezni a szél tomboló erejétől a cseppek jelenlétét.
Oldalra fordítva a fejemet, rálátást nyertem a levelek borította avar, és a fák vastag törzseire, amik innen lentről, felhő karcoló méretűnek tűntek. Így nem kellett tovább agyalnom azon, milyen ismeretlen helyre kerültem ismét, a válasz egyértelmű volt. Egy erdőben kötöttem ki, és ha én itt vagyok, akkor Bradnek is itt kell lenni. Bármi is történt, annyiban biztos vagyok, hogy vele voltam, és hogy nem hagyna magamra egy erdőben, hiába is szép és békés.
Bronz-barna levelek hevertek a földön mindenhol, és hullottak le oda, jelezve a tél közeledtét.

A szél tombolt, az eső esett, a hőmérséklet pedig mintha megállt volna. Nem éreztem se meleget, se hideget. Egy álomra hasonlított, csak az álmokban fordulhat elő ilyesmi, mert ez a valóságban mind lehetetlen.
Tanácstalanul álltam valahol egy kitudja milyen erdőben.
Teljesen magamra hagyott az a személy, akiben eddig úgy gondoltam, hogy bízhatok és hogy bármikor kérhetem a segítségét. Nem tudom mi történt, vagy mikor történt olyan velem és Braddel, hogy ezt érezzem, lehet csak abban pillanatban egy hangulatváltozás miatt éreztem azt, fogalmam sincs.
Elsétáltam néhány fához, megnézni a törzsüket, hátha találok rajtuk turista jelzéseket, mindhiába.
Senki nem járt abban az erdőben. Teljesen kihalt volt, még egy árva madár se repült fel a fák lombjai közül.
A sírás környékezett, de nem tudtak a könnyeim elő törni, helyettük egy kínnal teli kacagás tört elő belőlem. Az ösztöneimre hallgatva indultam észak felé, remélve, hogy kijutok innen.
"Nagypapa!" - szólt a semmiből egy vidám gyerek hang. "Mesélj még nekem arról az állatról!"
Lefékeztem a hang hallatára és vártam.
"Hol is hagytam abba? Á, megvan! 
 Fenséges teremtés volt, az utolsó egyed a fajából. Bundája fekete, olyan mint a bársony. Szemei tengerkéken világítottak,sugárzott belőle a béke és a megbánás."
"Mit bánt meg nagypapa?"
"Hogy az emberek közé merészkedett. Gyilkosnak gondolták."

Képzelődök, ebben biztos voltam. Egy árva lélek nem volt rajtam kívül az erdőben, én mégis hangokat hallottam. Lehet orvoshoz kellene fordulnom. Megráztam a fejemet és tovább mentem, a fejemben elképzelt útvonalon.
A ruhám már teljesen elázott és a hajam se nézett ki valami fényesen a beleragadt falevelektől.
A táj is egészen máshogy mutatott. A bronz-barna leveleket a vörös szín váltotta fel, a sötét barna színt pedig a fekete, egyedül a fák között elő törő napfény maradt az eredeti színénél.
Lábaimat gyorsabban raktam le egymás után, majd a sietségem szépen futásba váltott át. Úgy futottam, mint amikor üldözik az embert. Csakhogy engem nem üldözött senki. Nem tudtam parancsolni magamnak. Nem tudtam megállni.
"Az emberek megakarták ölni őt. Azt hitték, ő gyilkol az erdőben, és ő állítja fel az áldozatai csapdáját."

"Kik voltak ezek az emberek?"

"Senki nem tudta pontosan..mindenki aki látta valaha is őket, csak sötétséget látott. Azt állították, a farkas gyilkos. A szemei vörösen izzanak és két méternél magasabbra is képes megnőni."
Ahogy ezt kimondta az öreges, rekedt hang, mintha valami a szívemen keresztül húzott volna vissza. Én már láttam ezt a lényt. A szemeimbe nézett a vörös szemeivel.
Elállt a lélegzetem. Mi van ha most is itt van?
Félve pillantottam a hátam mögé, ahol...ahol semmi nem volt. És itt nem csak a rémisztő lényre gondolok, hanem mindenre. Nem voltak mögöttem a fák, nem voltak falevelek, nem volt út, nem volt visszaút.
Féltem.
A félelem érzése egy szempillantásnyi idő alatt uralkodott el rajtam.
Könnyek gyűltek a szememben és készültek elő törni a maguk kis zugából.
Elveszett voltam. Elvesztem a saját világomban, és senki nem volt ott, hogy megmutassa a helyes utat. Minden egyes lélegzetvétellel egyre mélyebbre zuhantam, és senki nem volt ott, hogy visszarántson. Senkim nem volt.

Az erdő teljesen elvesztette az eredeti színét. Mintha kifakult volna. A színek egyszerűen eltűntek.
Csak sétáltam, fogalmam sincs merre vagy hová, mást nem tudtam tenni.
A könnyeim megállás nélkül folytak le az arcomon, az agyam szinte kikapcsolt. Nem érdekelt semmi, csak mentem előre.
"Elveszett volt. Nem tudta mit tehetne, hogy másképp nézzenek rá." - szólt ismét az ismeretlen hang.
"Csak remélni tudott. Remélte, hogy valaki észreveszi néma kiáltását és a segítségére siet. Maga se tudta mire képes egy kiáltás..nem volt tisztában az erejével, és ez a vesztét jelentette. Különleges volt..a legkülönlegesebb teremtés. Nem tudott uralkodni magán, az ellenségei képét festette saját magáénak."

 "És utána mi történt nagypapa?"

"Késő volt."

Egy fatörzsének támaszkodtam és lehunytam a szemeimet. Miért hallom ezt a két hangot? Miért mesél ilyen történetet? A szavai olyan igaznak és őszintének tűntek..elhittem minden egyes szavát. 

Próbáltam megnyugtatni magamat, azzal, hogy folyamatosan az álom szót ismételgettem magamban.

Elképzeltem ahogy felriadok ebből az álomból, és újra Brad karjai közt ébredek. Elképzeltem ahogy védelmezően átkarol és szavaival próbál megnyugtatni. Lassan fújtam ki a bent tartott levegőt, majd kinyitottam a szemeimet, de továbbra is az élettelen erdőt láttam magam előtt.

Ellöktem magamat a fától és mozdulatlan maradtam. A lábaim a földbe gyökereztek a morgás hallatára. Félve néztem a tőlem méterekre álló izzó tekintetű állatra, aki kicsit sem úgy nézett ki, mint aki barátkozni akar. 

Rémültem léptem hátra, ezzel a lépéssel az előbb elhagyott fának ütközve, és ezzel egy időben rugaszkodott el az új barátom a földtől, hogy éles fogaival széttépjen. Szemeimet leszorítottam amikor egy sikoly tört elő belőlem, amolyan már minden mindegy formában. 

-  Hé, hé! Minden rendben? - hallottam magam mellől egy kétségbe esett hangot. 

A szívem hevesen vert, légzésem gyors volt, én magam nem tudtam lelassítani és irányítani, neki pedig sikerült, mindezt hangjával és puszta jelenlétével.

-  Ad? Jól vagy?

-  Azt hiszem.. - néztem mélyen a szemeibe.

 

 

Közérdekű!

Sziasztok kedves Olvasók! 

Sajnos, még nem a résszel jövök, ami igaz már füzetben olvasható, de még nem volt alkalmam ide is begépelni, nagyon sajnálom!
Azért  írom ezt a kis helyzetjelentést, hogy tisztában legyetek azzal miért nincsen még új rész.
Nyolcadikos vagyok, és tudjátok, két hét és felvételi..sokat készülök rá, ráadásul holnap már iskola, és arra is szintén készülnöm kell, így nagyon kevés szabadidőm van.
Amint túl leszek a felvételin, ígérem hetente jönnek majd a részek, hosszabb terjedelemben!
Utólag is boldog karácsonyt és újévet nektek!
Még egyszer bocsánatot kérek és mindenkinek sok sikert!
Ne feledjétek, türelem rózsát terem! :)
Apropó, azt se feledjétek, hogy holnap Teen Wolf!! <33
Csók, H.

Seventh Chapter

Szemeimet félve nyitottam ki a legrosszabbra számítva. Arra gondoltam hogy vége az életemnek, vagy valami sötét cellában fogok felébredni, szakadt, piszkos ruhákban összekócolódott hajjal, de nem. A bőrömön hideget éreztem, és azt hittem hogy a halálkapuja előtt állok -már ha van kapuja-, ezt hitette el velem a hófehér táj. Óvatosan ültem fel és vettem jobban szemügyre az elém táruló képet, ami valóban hófehérbe borult. Kezeim átfagytak, hisz kesztyűt nem viseltem. Havazott ami csak arra utalt hogy tél van. De hogy lehetséges ez? Átaludtam volna két teljes hónapot?
Nagy nehezen feltápászkodtam a kellemes, mégis hideg hóról és próbáltam úgy nagyjából rájönni hová kerültem. Egy árva lélek nem volt az utcán annak ellenére sem hogy világos volt, de még egy árva utca jelző táblát sem láttam, bármerre is néztem. Nagy sóhajjal indultam el jobbra, mert hosszabbnak tűnt az út.
-  Rossz irány Csipkerózsika. - szólított meg egy rekedt hang, az a rekedt hang amitől mindig megdermedek, legyen akárhány fokos is a levegő.
-  Erre kell jönnöd. - háttal álltam neki, de szinte el tudtam képzelni magam előtt ahogy karba tett kezekkel, lazán int a fejével a helyes irány felé.
Mosolyogva fordultam meg, de amint tekintetem találkozott az ő hideg tekintetével, azonnal lefagyott a mosoly az arcomról.
De szerettem volna elmondani neki, hogy mennyire örülök annak hogy itt van és segíteni próbál. Szerettem volna megölelni örömömben, és mint egy óvodás hógolyózni és hóangyalt csinálni a friss hóban, de ezek mint minden ilyen gondolatom, megmaradtak a fejemben.
Sietve indultam el felé, és ezt a sietséget szinte már futásnak lehetne mondani, annyira igyekeztem minél hamarabb oda érni hozzá.
-  Késésben vagyunk. - dörmögte a távolba meredve, majd elindult.
Felszerettem volna tenni neki a kérdést hogy honnan és hogy hová megyünk, de mint mindig, most is úgy éreztem hogy nem kell kérdezősködnöm, hisz megbízhatok benne. Gondolataimból egy apró lökés ugrasztott ki. Nem is lökés, hanem inkább húzás. Mintha valami húzott volna Brad után, és ez a valami futásra késztette a lábaimat. Ha jobban belegondoltam, akkor rájöttem hogy mindez akaratomon kívül történik meg velem. Olyan érzésem volt, mintha valaki irányítani próbálna.
Lábaim csak vittek az idegenbe, akarattal vagy akaratlanul, fogalmam sincs, de én mindezt a gondolataimba merülve figyelmen kívül hagytam. Brad hátát néztem és próbáltam rájönni hová akar vinni. Hülyeségnek fog hangzani, de próbáltam a gondolataiba férkőzni, meg akartam tudni mi jár a fejében.
Kellemetlen volt a köztünk kialakult csend. Viszont annyiban szolgált a javamra, hogy nem kezdtem el dadogni úgy, ahogy azt általában szoktam Brad jelenlétében.
-  Tudni szeretnéd hol vagyunk? - szinte a gondolataimban olvasott és tette fel nekem a neki szánt kérdésem.
Aprót bólintottam és türelmesen vártam a válaszát, miközben szemügyre vettem hogy merre is vagyunk.
Csodálkozva figyeltem hogy a tél hirtelen átváltott tavaszra, hisz minden színekben pompázott és mindent madárcsicsergés járt át.
-  Az emlékeidben vagyunk. - szemei összeszűkültek míg az enyémek kikerekedtek. Szórakozik velem. - Bizonyára nem érted, és halvány lila gőzöd sincs arról hogy mit is jelent ez. De ne aggódj Ad, mindent meg fogsz tudni a maga idejében.
-  Úgy beszélsz mint az apám, Brad. - suttogtam miután eljutottak az ismerős szavak a tudatomig.
Nem válaszolt kijelentésemre, csak elindult előre, mintha tudná hová kell menni, én pedig, mint hűséges társa követtem.
-  Brad hová megyünk? - kérdeztem teljesen kétségbe esve.
Nem válaszolt csak ment tovább a semmibe, a lábaim pedig követték, és ez ellen nem tudtam mit tenni. Próbáltam nemet parancsolni magamnak, de mintha egy hang folyamatosan azt súgta volna hogy nem tudok ellenszegülni, feleslegesen gyötröm magam. Aztán megszólalt apám hangja a fejemben. Mindig azt mondta hogy amit a fejembe veszek, addig megyek amíg azt meg nem valósítom, és nem hallgatok senkire. Tudtam hogy le kell győznöm az ismeretlent a fejemben. Tudtam hogy képes leszek rá.
Szemeimet leszorítottam és próbáltam a talajhoz szorítani a lábaimat is, de azok továbbra is csoszogtak előre. Próbáltam apa hangjára koncentrálni és kizárni minden mást ami ebben meggátolhat.
"Mindig eléred amit akarsz.." - beszélt tovább és tovább.
Kezeimet a halántékomhoz kellett szorítanom, amikor egy erősebb szorítást éreztem a koponyám körül, olyat amilyet még soha nem tapasztaltam. Mintha két kéz össze akarná nyomni, másik kettő pedig szét akarná húzni a csontot. Bizonyára tudtomra akarták adni hogy hatalmuk van felettem és adjam fel a küzdelmet.
Megakartam tudni mi folyik itt, megakartam tudni hogy mi történik velem. Fogaimat összeszorítva próbáltam elnyomni a torkomból előtörni készülő ordítást, amit talán az ellenszegülésem okozott?
Éreztem hogy Brad megfordult amikor meghallotta hogy csontok törnek el a végtagjaimban, majd hallottam ahogy felém fut és a nevemet mondja.
Le kellett térdelnem, hogy ne essek össze úgy mint egy katona aki most kapott golyót a szívébe. De ez nem hasonlítható ahhoz. Ez sokkal rosszabb volt. Nem szűnt meg a fájdalom, nem gyengültem el és nem folyt a vérem ahogy a meglőtt katonáknak.
A sírógörcs kerülgetett, bár tudtam hogy a sírástól nem lesz jobb semmi, előtörtek a könnyeim. Brad kétségbeesetten szólongatott, azt várva hogy mondjak neki valamit, illetve hagyjam abba, bármi is amit csinálok, de szavai nem jutottak el hozzám.
-  Brad.. - zokogtam nevét, abban bízva hogy ez segíteni fog majd.
Újabb törést éreztem a karomban, ami elérte hogy újra felordítsak. Az adrenalin szintem mintha egy pillanat alatt érte volna el a maximumot - már ha ott van ilyen. Egyszerre voltam dühös és hiperaktív. Az erő ami belém költözött e másodpercek leforgása alatt, önbizalmat adott. Legyőzhetetlennek éreztem magam és éhesnek. Szemeim szinte égni kezdtek az éhség szó gondolatára, és azonnal az "áldozatot" kezdték keresni.
Bradre néztem, akinek feketén csillogó szemeibe most kétségbeesettség, rémület és talán sajnálat költözött, és ez mintha visszahúzott volna a földre. Nem éreztem égni a szemeimet és nem éreztem már éhséget sem. Éreztem ahogy elszáll a dühöm és az adrenalin szintem is csökkenni kezd, majd, hogy teljesen elgyengülök, mindezt Brad egyetlen pillantásától, viszont a szemeim még mindig könnyeztek.
-  Csss. - csitítgatott hogy ne sírjam el magam, mindhiába. A könnyeim újra előtörtek. - Nyugodj meg Ad. Ne sírj. Mindjárt vége. - suttogta nyugtató, mégis uralkodó hangján. - Mindjárt vége.
Mögém ült és szorosan magához ölelt, majd lassan ringatni kezdett, mintha azt akarná aludjak el.
-  Mindjárt vége. - suttogta újra megerősítés révén. A szavait ismételtem magamban az ő hangján, míg ő, az ölében ringatott mély álomba. Csak az járt már a fejemben, hogy ugyanígy ébredjek fel, ugyanígy a védelmező karjai között ébredjek fel.

_______________________________________________________________

Jó estét drága olvasóim! :) 
Magam sem tudom mikor jelentkeztem már résszel, de a lényeg  hogy megérkezett. Ahogy azt ígértem, kicsit többet tudunk meg ebben a részben Adolfine-ról, nos hogy ez milyen mértékben igaz, vagy hogy Ti mit gondoltok az már más téma/dolog..:) Nagyon sajnálom hogy ennyire rövid lett, de úgy gondoltam elég ezt feldolgozni, már ha fel kell..
Remélem elnyerte a tetszéseteket és várjátok a folytatást.. :)
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez a kommentet és a kritikáimat, és köszönöm a 8(!!) feliratkozót, illetve kilencet, és az 1500 oldalmegjelenítést! 
Várom a visszajelzéseket tőletek! :)
És sok sikert mindenkinek a sulihoz!
Hamarosan jelentkezem. H.xoxo

Sixth Chapter

 Mégis mire számítottam? Hogy a sokadik agyszüleményem igaz lesz? Esetleg hogy Brad majd egy kis érdeklődést fog mutatni irántam? Egyik sem történt meg.

Amilyen hirtelen szólalt meg a csengő azon a szokatlan fülsüketítő hangján, olyan hirtelen tolta ki mindenki maga alól a székét és indult meg az ajtó felé. Egyedül én voltam az akit leláncoltak a zajok a faszékhez. Illetve nem. 

Brad mellettem ült, szemeit rajtam tartva, nem törődve a barátaival, akik Brad vállát megütögetve hagyták el a termet. Egy pillanatra megfordult a fejemben hogy vele is ugyanazok történnek meg mint velem, hogy ő is ilyen élesen hall mindent és hogy vele is ugyanúgy szórakozik a képzelete.

Nem szólalt meg csak figyelt tekintetével fogva tartva az enyémet. Barna íriszei szinte az arcomba fúródtak és nem akartak eltűnni onnan. Zavaró, már inkább idegesítő viselkedése az őrületbe kergetett és nem tudtam szabadulni tőle. Lehetetlennek tűnt megmozdulni vagy megszólalni a jelenlétében. Tekintetemet hiába kényszerítettem más irányba nézni, az valahogy mégis mindig visszakéredzkedett gyönyörű arcára. Kifejezéstelen tekintete kérdéseket emésztett fel bennem, amik már a nyelvemen voltak, de azokat kimondani nem tudtam, csupán egy mély levegő vételig sikerült eljutnom. Mire vár? Mondanom kéne valamit?

Tanácstalanul ültem ott és vártam valami jelre, amit a szabadulásomért küld majd valaki. Lehet ez is csak egy őrült agyszüleményem, biztos csak a képzeletem szórakozik velem. De miért szórakozik? 

Brad felé akartam fordulni, szorosan magamhoz akartam ölelni, beszélni akartam hozzá, mondani akartam neki valamit, de csak a gondolataimban jutottam el odáig. 

Ki kellett ebből a "börtönből" szabadulnom. Muszáj volt leküzdenem az érzést amit Brad váltott ki belőlem. 

Nagy nehezen erőt véve magamon, elkezdtem elpakolni a kémia felszerelésemet és felálltam a helyemről. 

-  Ad.. -szólalt meg váratlanul, szinte már figyelmeztető hangján amibe az egész terem, és vele én is beleremegtem. 

És hangja elindított egy apróbb "földrengést". Tisztán hallottam az üvegek óvatos koccanását, az ablakok remegését, a terem plafonjára szerelt villanyok tartócsavarjainak a húzódását, amik olyanok voltak mintha elakarnák engedni azt. Félve pillantottam fel a pont felettem elhelyezkedő villanysorra. 

A terem  végéből érkező csattanás jelezte, hogy a csavarok feladták, kilazultak, elengedték a könnyű burkolatot. Szilánkok repkedtek mindenfelé, miközben egy következő alany zuhant a kemény talaj felé. Teljesen ledermedve álltam ott, sikítani sem tudtam. Mi van ha ez a valóság? Csak reménykedtem hogy ez nem történik meg, és élve kijutok, sérülések nélkül a teremből. Csak figyeltem a repkedő szilánkokat és vártam arra hogy mi történik. Mi a következő lépés. 

Hirtelen egy erős kéz a hasamnál fogva húzott az ajtó felé és tolt ki azon. Fel sem fogtam mi történt, olyan hirtelen ment végbe a cselekvés. Az egyik pillanatban még a teremben álltam lemeredve, aztán a másikban már az iskola folyosóján figyeltem Brad feszült arcát.

-  Ez.. - köszörültem meg a torkomat. - Ez..most..megtö.. - mondatomba belevágva hallgattatott el.

-  Nem. De most ugyanúgy ott feküdnél eszméletlenül. - köpködte idegesen a szavakat. 

Uralkodni próbált magán, de nem tudott. Fogalmam sincs mi idegesítette így fel, főleg ha az előbb történtek nem voltak valósak.Tekintetemet az előbb elhagyott terem ajtajára szegeztem és igyekeztem felfogni mi is játszódott le ismét az agyamban..jobban mondva, hogy eddig mi is játszódott le benne. A suli első napján a fura zajok sokasága, az a vörösen izzó szempár az erdőben, a szekrények harca az iskola folyosón és most a teremben történtek.. Mintha a saját halálomat idézném meg mindig.

-  Reszketsz Ad. - nézett rám most már aggódó tekintettel. 

-  Én csak..el kell mennem. - ráztam meg a fejemet, halántékomra téve ujjaimat. 

Megfordultam és elindultam a kijárat felé, nem törődve semmivel. Muszáj volt eltűnnöm, kiürítenem a fejemet és lefoglalnom magamat valamivel. Távol kellett kerülnöm ettől a várostól. Tenyerem az iskola ajtó hideg felületéhez ért, de még mielőtt kinyithattam volna egy meleg kezet éreztem az enyémen. 

-  Nem mehetsz el. - suttogta kérlelő hangon. - Nem mehetsz el.

-  Hagyj kimenni, Brad. Kérlek. Nyugalomra van szükségem.

-  Maradj mellettem. - barna szemei most feketén ragyogtak, amikben dühöt láttam. - Nem fog többet ilyen történni, csak maradj velem. 

Kezeinkre néztem, amik még mindig egymáson pihentek, majd vissza az íriszeire és végül az ajtóra. Semmire nem vágytam jobban mint a szabad levegőre.

-  El kell innen tűnnöm. - húztam ki tenyere alól a kezem és toltam ki az ajtót.

Sietős léptekkel mentem le a lépcsőn, majd egyenesen az engem váró autómhoz. A táskámban kutattam a kulcsaimért, és reménykedtem hogy most nem akarnak eltűnni és bujkálni előlem. Amint az ujjaim a hideg fémhez értek, azonnal rákulcsolódtak és kihúzták a táskából. Sietve kerestem elő az autó kulcsát miközben már az ajtót nyitottam.
Kirázott a hideg és a gyomrom görcsbe rándult, amikor megéreztem jelenlétét mögöttem. Szemeimet leszorítva imádkoztam hogy ez is csak egy agyszüleményem legyen, és tűnjön el minél hamarabb. Mindig feszülten és leláncoltan érzem magam a jelenlétében, és most nem akartam oda ragadni a parkoló kellős közepére. Reméltem hogy elment, ezért óvatosan kinyitottam a szemem, de amint az autó ablakán megláttam sötét tekintetét, újra uralkodott felettem.
-  Miért nem hagysz békén? - suttogtam jól artikulálva, majd nyeltem egy hatalmasat.
-  Nem tehetem. - simított végig óvatosan a hajamon, amelytől újra görcsbe rándult a gyomrom. - Engedd meg, hogy veled menjek.
Mi baj lehet belőle, ha engedem hogy velem jöjjön? Igaz nem szeretnék órákat kocsikázni egy számomra ismeretlen  helyen, de azért jó lenne ha lenne mellettem valaki, aki ismeri a környéket. Éreztem hogy egy óvatos mosoly kúszik arcomra, amit most Bradnek címeztem. Legyőzötten fordultam meg, hogy tudtára adjam a válaszomat, de akkor újabb kérdések fogalmazódtak meg bennem. Miért akarom hogy velem jöjjön? Én nem akarom ezt. Tőle kell távol maradnom, nem az iskolától.
-   Sajnálom Brad, de nem. - tértem észhez másodpercek alatt.
-  Sajnálom Adolfine, de nincs más választásod. - ezzel kivette a kezemből a kulcsaimat és hihetetlen sebességgel ültetett be az anyósülésre majd ült ő maga is a kormány mögé.
-  Brad! Brad azonnal nyisd ki az ajtókat! - mondtam neki nyugodt, türelmes hangnemben.
Mintha meg se hallotta volna, teljesen hidegen hagyta a kérésem és lehet az is hogy mellette ülök, a saját kocsimban.
-  Brad nem rabolhatsz el! Nyisd ki az ajtókat! Hallod?
-  Ha szabadabbnak érzed magad tőle, akkor leengedem az ablakodat. - sóhajtott fel unottan majd tényleg leengedte az anyósülés felőle elektromos ablakot, de épp csak annyira, hogy a kezem kiférjen.
-   Ezt nem hiszem el.. elrabolnak a saját kocsimmal. - nevettem fel kínomban.

Viszonylag sikerült lenyugodnom az út egy részében. Fogalmam nem volt hová akar vinni, vagy hogy mit akar csinálni. Azon járt az agyam hogy hogyan tudott olyan gyorsan az autó másik oldalára menni, velem a karjaiban és hogy ült be utána villámgyorsan a kormány mögé. Szerettem volna kérdőre vonni, de mint mindig, a jelenlétében most sem tudtam megszólalni, egyedül a gondolataim beszéltek hozzám, azok is a fejemben, privát módon. Nem értettem miért van rám ilyen hatással. Semmit nem értettem vele kapcsolatban.
Letért az útról és egy kisebb ösvény szerűségen hajtott tovább, egészen addig amíg egy közepes méretű drót kerítés meg nem állított minket. Nyugodtan kiszállt majd megkerülte az autót hátulról és nekem is kinyitotta az ajtót.
-   Szállj ki. - parancsolt rám rekedt hangján aminek engedelmeskedtem.
-   Miért jöttünk ide? - kérdeztem meg félve, ahogy végig néztem az előttem elhelyezkedő természetes, őszi erdőt.
-   Tisztázni a dolgokat. - hideg ujjait a halántékomhoz érintette majd mélyen a szemeimbe nézett. - Sajnálom hogy ezt kell tennem. Hidd el, nem én akarom így. Csak tedd amit mondok.
A fekete íriszei láttán egyre jobban éreztem és láttam magam körül mindent sötétülni aztán mindent elborított a feketeség. Csak tedd amit mondok. - hangoztak szavai mindenfelől.


_______________________________________________________________

Sziasztok! :) Régen hoztam részt, ezért próbáltam egy kicsit a megszokottnál hosszabbra húzni a részt és érdekesebbé tenni. Ígérem a következő részekben már több minden kiderül, reményeim szerint és izgalmasabbak is lesznek a részek. Az ok amiért nem hozok sűrűn részt : a nyolcadik osztály, és a kevés szabadidő. De igyekszem ezen változtatni. Remélem tetszett és kérlek titeket valami nyomott hagyjatok magatok után! ui.: Milyen az új design? :3 
Csók. H. xx

Fifth Chapter

Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Akárhányszor lecsuktam a szemeimet, újra és újra a vörös szempárral találtam szembe magam.
-  Jól vagy drágám? -  jött felém anya aggódó tekintettel.
-  Soha jobban. - erőltettem magamra egy mosolyt. - Indulnék. - mondtam türelmetlenül, mire elállt az utamból.
-  Hát persze. - mosolygott kedvesen és megsimítva a hátamat utamra engedett.
Beülve az autómba megkönnyebbülés fogott el. Féltem, hogyha tovább maradok a házban faggatni kezd és kénytelen leszek elárulni neki az eddig történteket, mert sosem lennék képes hazudni neki, és mert ő sosem adja fel ha látja hogy baj van. Ismét eszembe jutott apa. Semmit nem kellett neki mondanom, megvárta amíg én, önszántamból elkezdek mesélni. Talán fel kéne hívnom hogy valakivel megosszam az első élményeimet Beacon-ben.
Nyugodtan tértem le az iskola felé, ahol kezdett megtelni a diák parkoló. Beálltam egy még szabad helyre, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében szálltam ki a reggeli hűvös levegőre. Kimért léptekkel indultam az iskola bejárata felé, ahol ott állt Brad. Zsebre dugott kezekkel hallgatta a neki magyarázó fiút, miközben szemével az iskolába érkezőket mérte végig. Túl sokáig néztem. Tekintetével azonnal megtalálta az enyémet amit fogva akart tartani. Egy 'Bocs'-csal ott hagyta az ezzel elhallgattatott fiút és elindult felém. Azonnal elfordítottam a tekintetemet és felgyorsított léptekkel folytattam utamat az iskola ajtó felé.
-  Adolfine! Kérlek várj meg! Beszélnünk kell. - hallottam mögülem már szinte kérlelő hangját.
Arra gondoltam hogy mit akar megbeszélni. Ugyanis nekünk nincs megbeszélni valónk. Semmi nem történt amiről beszélnünk kéne. Szótlanul sétáltam tovább, és megpróbáltam levegőnek nézni.
-  Ne csináld ezt. Tudni akarom, hogy jól vagy-e. Tudnom kell. - nem láttam, de szinte éreztem hogy a keze ökölbe szorul.
-  Miről akarsz beszélni Brad? - fordultam meg hirtelen.
Arca nyúzott volt. Hasonlóan megviselt, akár az enyém. Elképzeltem ahogy ő is úgy forgolódik és fel-felébred este ahogy én. Nem. Biztosan nem a tegnap történtek miatt. - hessegettem el a gondolatot.
-  A tegnapiról. - kerülte feltűnően a tekintetemet.
-  Hm. - tettem a bal karomra a jobb könyökömet, és így a mutatóujjamat a számhoz emeltem, gondolkodást színlelve. - Ha érdekel, eszméletlenül jó érzés magassarkúban rohangálni az erdőben, miközben még csak sejteni sem sejted hogy a halálodba rohansz. - vágtam a fejéhez szemrebbenés nélkül.
Kezeit a vállamra téve fordított meg és tolt be egy szekrényeket elválasztó ajtón.
-  Halkabban. - szólalt meg miután bezárta azt.
-  Várj! - tettem a homlokomra a kezem. - A legjobb részt kihagytam...azt amikor hangok irányítottak!
-  Hogyan? - kerekedtek el a szemei azonnal. - Az képtelenség. - rázta meg hitetlenül a fejét, de amint látta teljesen komoly arcomat, kirontott a teremből.
-  Brad! - kiáltottam amint én is kiértem a folyosóra, de Őt már sehol nem láttam, mindinkább a rám szegeződő tekintetekkel szembesülhettem.
Végig néztem az engem figyelőkön, mielőtt zavartalanul indultam el a szekrényemhez. Fél úton jártam amikor még több tekintetet éreztem a hátamon. Hátra fordulva azonban meglepettség fogott el. Ugyanis a folyosó üres volt. Egy lélek sem volt ott rajtam kívül.
Én biztosan megőrültem. - gondolkodtam hangosan és a fejemet rázva igyekeztem tovább.
A cipőm kopogása visszhangzott a folyosón, lehet hogy az egész épületben, aminek hatására úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. De az képtelenség hogy tanítási napon, kora reggel egyedül legyek az iskolában.
Elképzeltem a reggeli zajt, a nyüzsgést, a csoportokat alkotó diákokat és az akkor érkezőket, majd újra megláttam Őt. A folyosó másik végén karba tett kezekkel, a falnak dőlve engem figyelt, fogva tartva a tekintetemet.
-  Trésor. - csak egy pillanatra fordítottam el róla a tekintetemet és máris a fülem mellől hallottam édesen csengő hangját.
Egy ütemet kihagyott a szívem amikor kimondta a szót. Kincsem.-hangzott a szava a fejemben újra, újra és újra. Az általam elképzelt tömeg is csökkenőben volt, ahogy szépen lassan, mint a buborékok "pukkantak ki" és váltak semmivé.
-  Miért Brad? - kérdeztem leszorítva a szemeimet.
Tudtam hogy köze van ahhoz ami velem történik, hogy köze van ahhoz amiket átélek amióta itt vagyok. És tudom hogy valami nem stimmel vele. Bárhol, bármikor megérzem a jelenlétét és mintha én irányítanám, ha hívom, azonnal megjelenik. Kezdett erősödni bennem a tudat, hogy aki Beaconbe be teszi a lábát, megbolondul. De én nem érzem magamat annak. Ide születtem talán?
-  Miért csinálod ezt? -  préseltem ki magamból a szavakat már az iskola csempéjét nézve. - Miért nem hagysz békén?
-  Te is azt akarod hogy itt legyek. - suttogta közelebb hajolva a fülemhez. - Trésor.
-  Megijesztesz. - mondtam ki a szót, ami már a találkozásunk óta volt a nyelvemen, de nem tudtam kimondani. - Azt akarom..azt akarom hogy elmenj. - néztem fel rá végül, és ha magabiztosnak látszottam, én éreztem hangomban a bizonytalanságot.
Döbbent arca egyre csak távolodott tőlem, megrémült szemei viszont továbbra is rajtam pihentek míg el nem tűnt egy ajtó mögött. Ujjaimat a halántékomhoz érintettem abban a reményben, hogy a keletkezett lüktetést csillapítani fogja. Lassú léptekkel indultam el a csak pár lépés távolságra található szekrényemhez. Próbáltam fel idézni a kódot amit én adtam neki, mindhiába. Nem tudtam gondolkodni, csak Brad rémült és üres tekintetét láttam magam előtt. Akaratomon kívül néztem abba az irányba amerre eltűnt. Enyhe, hűs fuvallatot éreztem az arcomon, nem a kinti, természetes szelet, valami sokkal rosszabbat, aminek hatására mindenki összerezzen és mindenki libabőrös lesz. Próbáltam a szekrényem kódjára koncentrálni de a fülemet megütő zaj nem engedte. Fémek koccantak össze, majd kezdtek folyamatos rázkódásba, mint egy kisebb földrengés kezdete. Távolról jött majd egyre közelebbről és közelebbről hallottam, majd ehhez a szekrényajtók rázkódása társult. Hirtelen a kék ajtók hatalmas csattanással csapódtak ki, mint ahogy a ló versenyen a startgép ajtók, csak ezek egymás után, zsinórban.
Az egész testem remegett. Nem akartam, nem tudtam elhinni hogy ez a valóság. Valaki szórakozik velem, vagy álmodom. Igen, álmodom.  - mondogattam magamnak és lassan hátrálni kezdtem.
Nem szűntek meg a földrengésre emlékeztető zajok amiktől erősebben lüktetett a halántékom. Egy hang folyamatosan arra késztetett hogy forduljak meg. Hiába próbáltam mindezt legyőzni, elgyengültem. A fájdalom elgyengített. Mögöttem, az iskola hatalmas "ablak fala" betört és apró szilánkokban hullott a csempére ami csak még tovább gyengített. Meg kellett támaszkodnom egy nyitott szekrényajtóban, hogy ne essek össze egy katasztrófa közepén. Minden papír, könyv, ruha, minden amiket az egyes szekrények őriztek, most a földön hevert a szilánkokkal együtt. Ez egy álom. - erősítettem meg magamban és lecsuktam a szemeimet.
Újabb szekrény csapódás keltette csak fel a figyelmemet. Az előttem elhelyezkedő ajtók sorban szakadtak ki a helyükről és vésődtek bele a velük szemben állóba.
Lábaimat futásra késztetve rohantam egy elfojtott sikollyal a torkomban a folyosó elején található tanterembe, ahol a kémia óráim lesznek megtartva.
Feltépve a terem ajtót, a bent tartózkodók döbbent, egyben csodálkozó tekinteteivel találtam szembe magam.
-  Ön az új diák? Adolfine Bane? - meredt rám a szemüvege mögül a tanár.
-  I-igen.
-  Memorizálnia kéne a csengetési rendet, amit megtalálhat az iskola honlapján illetve amit a portáról is kikérhet. - fordult vissza a táblához. - Üljön le Brad mellé.
S én, újra elvesztem a gyönyörűen ragyogó szinte fekete szempárban.
__________________________________________________________________________________
Hey Readers! Nagyon bízom benne hogy ez a rész (is) elnyerte a tetszéseteket. Nagyon köszönöm a +1 feliratkozót  és az előző részhez a kommentet! :) Két nap és SZÜNET ! Kitartás mindenkinek!
Hamarosan jövök. xoxo.H